#stuhleck

Ahogy készültem is rá, elég nyögvenyelős lett a második nap. Fájt a sípcsontom, a vádlim, bele-belehasított a térdembe, és tíz kilométer után kínszenvedés volt minden méter emelkedő vagy lejtő. Csak a víszintes szakaszok mentek könnyen.

Tervbe vettem még indulás előtt, hogy felmegyek a Grosser Pfaffra meg az Erzkogelre. Mindkettőt kihagytam. Fájt a szívem persze, de amire nagyon odafigyelek minden túrázásnál, hogy figyeljem magam, mire vagyok képes. Csak így kerülhetők el a komoly balesetek. Ha ismerem a saját határaimat és nem akarom átlépni őket.

Nem volt szándékos, de utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy egy éve kábé a Mátrát járom. Otthon csak a Mátra közelíti meg azt az élményt, amit itt az Alpokban a hirtelen emelkedők vagy lejtők jelentenek. Gyakran eszembe jutott ma a Kékestető-Sirok táv vagy a Világos-hegy, hogy mennyire szenvedtem. Ma például a Florianihüttéhez 500 méteren belül 120 méter emelkedőt kellett leküzdeni. Az úgy néz ki, hogy kábé minden tizedik lépésnél megállsz és az életedért küzdesz. :D Mire elértem Semmeringet, nem is volt kérdés, hogy felvonóval menjek-e le a faluba, a szállásomhoz.

Félrerakva a fáradtságot: azért az csoda, amikor egy ilyen brutális lejtő majd emelkedő után visszanézel és látod az utat, ahonnan jöttél. És be kell valljam, egy dolog jelentősen lelassított: tele vannak a rétek áfonyával. Belevetettem magam, mint maci a málnásba.

Ui: a következő célpont szerintem a Schneeberg lesz. Egész úton ott van a távolban. Hívogat. Akar tőlem valamit.

Kicsit túlvállaltam magam az első nappal, na nem mintha lett volna választásom. Az indulás előtt két nappal vettem észre véletlenül a google mapsen hogy az első napi szállásom egy hónapja bezárt. Úgyhogy pánikszerűen keresni kellett egy másik szállást. 1500 méter felett, nagyjából a semmi közepén.

Így találtam rá az Alios Günther Hausra a Stuhleck tetején. Ez a hütte azonban plusz 5 kilométerre volt az előzőtől. Így a tervek szerinti 21 kilométer helyett 26 várt rám és ezer helyett 1300 szint. Igaz, másnap annyival kevesebb.

Persze tudtam, hogy a valóságban ez 2-3 kilométerrel több lesz.

Nem volt választási lehetőségem. Úgyhogy így indultam neki reggel.

Már Fischbachból kiérve elvarázsolt a táj, a hegyek. És nem utolsó sorban az emberek. Itt nemcsak hogy köszönünk egymásnak, mert az otthon is szokás. De kedvesen érdeklődnek. És amikor rájönnek, hogy nem értjük egymást, mutogatva, de mindent megtesznek, hogy megértsük egymást.

K. mesélte még tegnap, hogy nemrég megölt egy tehén egy túrázót itt Ausztriában. Az idősebb hölgy, aki a kutyájával volt túrázni, odament egy borjúhoz babusgatni azt. A tehénnek meg bekapcsolt az anyai ösztöne, hogy meg kell védenie a borját, és agyontaposta a nőt.

Ennek megfelelően azért én is óvatos voltam. A Pretul tetején lévő kilátóra amikor felmentem, azt vettem észre, hogy egy tehén nagyon néz. Nem törődtem vele, mert nagyon meg szokták bámulni az embert. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor odajött a kilátó aljába és követett lent, amerre én fent mentem. Majd amikor elindultam lefele, elállta az utat. Enyhe szívdobogással átugrottam a korlátot és elszaladtam (már amennyire akkor már 26 kilométer után tudtam szaladni).

Azt hagyjuk is, hogy milyen lassan tettem meg az utolsó két kilométer a Stuhleck tetejére. Soha ennyire turistaháznak nem örültem. Sör soha ennyire még nem esett jól.

Ui.:

@fovarosiblog neked meg hoztam egy sör+Stuhleck kereszt kompozíciót.

@troger igen, ahogy a kéktúrát is, a Várak a Mátrábant is, úgy az Alpannoniát is egyedül csinálom.