- Szervusz! - köszön rám kedvesen mosolyogva a bajor asszony az Augustiner-sörözőben. Előveszem legjobb némettudásomat és kivágom, hogy: - Weissbier bitte.

Ezzel a rövid párbeszéddel kezdetét veszi számomra a 2011-es müncheni sörfesztivál-szezon. Nem az Oktoberfestet értem ezalatt, hanem a tavaszi nagyböjt idejére eső, extra erős söröket ünneplő eseményt, a Starkbierzeitet, amelynek apropóján Münchenbe látogattam. Gyönyörű, napsütéses idő fogadott, így nem nagyon értettem, miféle téli melankólia miatt kezdték el 1630 körül a szokásosnál erősebbre főzni söreiket a szerzetesek. Szerencsére azonban, ezzel hagyományt teremtettek, és hamarosan számos sörfőzde kezdte el erre az időszakra időzíteni a maga doppelbock sörét. A kategóriateremtő Salvator előtt tisztelegve, ezek az italok mind "-ator" végződésű nevet kapnak, a szellemi tulajdonjogok és a búzasörök hazájában.

Tehát ott tartottam, hogy kikértem az első sörömet az Augustinerben. A fesztivál alkalmából asztalokkal és padokkal telepakolt parkos rész még nem üzemel (délelőtt 11-kor), így a teraszon foglaltam helyet. Már elég régen ittam búzasört, úgyhogy meg sem próbálok szakértő véleményt mondani erről az 1328 óta ugyanitt, ugyanígy készülő italról, de az biztos, hogy ez valami kurva jól csúszik. Lassan a terasz is megtelik, ám a legtöbb vendég nem ebédet rendel, csak egy korsó sörért jött, és kedélyesen beszélget mellette. Semmi nyoma annak a bizonyos téli mélabúnak, de nincs sok időm ezen elmélkedni, mert ebédre már egy másik helyre igyekszem, az innen két utcányira levő Löwenbräu Sörözőbe. - Rechnung, bitte!

Másodiknak tehát a Löwenbräu-féle Franziskanert kóstolom meg, de az az igazság, hogy semmi különbséget nem vélek felfedezni a tíz perccel ezelőtti Augustinerhez képest. Talán egy lehelletnyi kesernyés utóízt, mást tényleg nem. Kacsát rendelek mellé, ami isteni, csak arra nem számítottam, hogy ekkora adag lesz! A bajor lakoma segít felszívni az első két sörömet, amire szükségem is van, mert innen egyenesen a Paulanerbe tartok, ahol literes korsóba mérik a 7,5%-os alkoholtartalmú Salvatort, a doppelbockok etalonját.

Odaérve hosszú sor fogad, pedig még csak kora délután van. Szinte mindenki bajor népviseletet öltött magára, csak én lógok ki a sorból Popeye-es pólómban. Aztán később az is kiderül, hogy a mi asztaltársaságunkon kívül talán nincs is itt más külföldi. Odabent hamar megtaláljuk a stratégiailag tökéletes tájolású asztalunkat, és kikérünk nyolc korsó Salvatort. Érezni a bizsergést a levegőben, hogy itt ma valami fantasztikus dolog fog történni és, a híres italból elfogyasztott első korttyal, a bizsergés testünkbe is azonnal befészkeli magát.

Asztakurva, ennek aztán van ereje (a literes cserépkorsónak pedig súlya) - ez az első reakcióm. Nincs értelme hasonlítgatni a korábban kóstolt két normál búzasörrel, illetve ez amúgy is egy dunkel, vagyis barnasör. A Salvator egy teljesen más karakter, de ha lehet, még jobban itatja magát, mint az előzőek. Tehát veszélyes. Hamar elkezd hatni, körülöttem a srácok bőrgatyában, kockás ingben, lányok aprómintás szoknyában, habos dekoltázsú blúzban, megy a nagy hangoskodás, korsók koccannak, közben pedig a színpadon egy rezesbanda White Stripes-ot játszik, szóval nagyon hamar minden egy elmosódott álommá kezd válni, pedig még le sem ment a nap. Kikérjük a második kört.

Érkezésünk után körülbelül fél órával már mindenki a padon állva táncol és ordítva énekli a dalokat. Úgy tűnik, a padok gyártási hibásak, mert ötpercenként leszakad valamelyik a táncolók alatt. A biztonsági őrök ilyenkor azonnal megjelennek és felsegítik a népet, majd hoznak egy másik padot, hogy folytatódjék a tánc. A zenekar szabályos időközönként belekezd az "Ein prosit, ein prosit..." szövegű nótába, ilyenkor engedelmesen koccintunk a mellettünk állóval és meghúzzuk a korsót. A felszolgálók alig győzik hordani az italokat, illetve az azok hatását tompítani való ételeket. Nem is érzem magam berúgva egyáltalán, főleg mikor expedíciót indítok a hónaljszagú tömeg közepébe, ahol a kemény mag mulat. Ott megy csak igazán a dülöngélés, dalolászás, ölelkezés, meg minden, ami egy ilyen sörfesztivállal együtt jár. Sorra mindenkinek odaköszönök egy hangos szervusszal, mire legjobb barátjukként kezdenek el ölelgetni engem is. Bárkihez odamegyek, bárkivel szót váltok, a jelen levő több ezer ember mind végtelenül kedves hozzám, már-már azt hiszem, egy alternatív univerzumban vagyok, mert ilyet én még soha nem tapasztaltam. Még részegen se, pedig, mint mondtam, most tök józan vagyok.

Aztán 22:30-kor váratlanul elhallgat a zene és véget ér a mulatság. Mintha kiesett volna egy-két óra a délután négyes érkezésünk óta. Ahogy lassan araszolunk kifelé, mérleget vonok magamban. Egész este semmi rendbontás nem volt, aggressziónak semmi jele, csak a sör és egymás szerete lengte be a termet. Biztos van valami titkos békevegyszer ebben a sörben, mert az italozásról alkotott összes sztereotípiám megdőlt ezen a napon.

És még hátravan a másnap második nap. Reggel fejfájásnak nyoma sincs, persze azt sem mondhatom, hogy teljesen fittnek érzem magamat. A zsebemben hordott maszek fesztiváltérkép szerint még három másik helyet kell felkeresnem az este kilenckor induló repülőm előtt. Találkozási pontnak a Weisses Bräuhaust jelölöm meg és ott várom be a vállalkozó kedvű haverokat. Itt azonban 12%-os erősségű jégsört (is) mérnek, amit éhgyomorra nem merek bevállalni, maradok a Schneider Weisse Originalnál. Eddig ez a legjobb pia a két nap alatt, de sajnos technikai okokból kifolyólag nem tudok teljeskörű beszámolóval szolgálni az itt kapható kilenc féle(!) búzasör mindegyikéről.

Ezután a korsó után elindulunk inkább a városszéli Forschungbräuereihez, ahol a fesztivál első csalódása ér. A sörfőzde 2011-ben tulajdonosváltás miatt zárva! A rossz hír pozitív hozadéka, hogy így maradt időm a listámon szereplő hatodik, és egyben utolsó helyre is, úgyhogy irány az Union-Bräu!

"Nagyon erős, lassan igya!" - hirdeti a felirat az ismeretlen alkoholtartalmú saját sörspecialitást. Megkérdeztük, a Salvatorhoz hasonlóan ez is 7,5%-os, de csak fél liter, szóval jöhet nyugodtan. Úgy ítéltem meg, hogy egy emberes adag rántotthús passzolna hozzá legjobban. Ezek a kiváló sörök vagy az étvágyamat hozták meg, vagy csak simán aggódom, hogy be fogok rúgni.

Már-már úgy tűnik, ezzel véget is ér müncheni látogatásom, de ráadásnak egy újabb helyre vonulunk át, hogy búcsúsörünket ott fogyasszuk el. Így aztán, immár teljesen terven felül, egy korsó Hacker-Pschorr féle weizenbock kerül elém, amely a maga 6,8%-os alkoholtartalmával tökéletesen megfelel egy szolíd levezetésnek, mielőtt hazaindulnék. A pár éve felújított épületből pont rálátni az ilyenkor még csupaszon meredező Oktoberfest-helyszínre, amelynek hatalmas betonfelülete sokkal kevésbbé tűnik csábítónak, mint az előző esti Paulaner bálterem.

Küldetésem itt végetért, a müncheni reptér saját sörfőzdéjében készülő Air Bräut már nem tesztelem le, hanem meghagyom azt a többi utazónak és a fantáziámnak. Egy biztos, ha ezentúl müncheni sörfesztiválra gondolok, csakis a Starkbierzeit lesz az!