#rockmaraton2015

Szóval nem vagyok egy nagy fesztiválozó, sem zenesznob, de voltam RockMaratonon és erősen vegyes érzelmekkel tértem haza. Nagyon gyorsan leszögezném, hogy mindennel elégedett voltam, ami a szervezést érinti. Ugyan a kempingezőknél jóval egyszerűbb dolgom volt, mivel van ismerős Dunaújvárosban lévő lakással, így a napi 2 x 3,7 km-es sétával megúsztuk, ami pontosan tökéletes volt kitisztulásra illetve megfelelő fárasztásnak a jobb alvás érdekében. Szervezéssel kapcsolatban csak annyi negatívum, hogy szégyen némelyik együttes 40 perces ideje, nem tudom mi a bevett, mi számít sztenderdnek, de egy Hatóságilag Tilos, - ami nagy személyes kedvencem - hadd zenéljen már kicsit többet! Nem tudom, előző években hogy volt szokás, de méltánytalannak éreztem, a szerintem az egyik legjobb/hitelesebb/őszintébb/kulturáltabb punk együttesnek ennyi időt adni. Na jó, lehet volt az 45 perc is. 

Ezen a napon volt még egy The Exploited és egy HétköznaPI CSAlódások, így kicsit féltem, hogy a kommunizmus túlzottan is magas koncentrációja esetlegesen megárt, de tekintve, hogy előbbi stílusánál (is) fogva sokat nem (konkrétan semmit sem) lehetett a szövegből érteni, így annyira nem volt nagy a sokkhatás. Az ő zenéjüket nem hiába ismerem kevésbé, kicsit egykaptafásnak tartom, lehetne több olyanjuk, mit az Was it me című nóta, ami határozottan elkülönül a többi exploitedsablonra gyártott számuktól. Jó persze messze nem voltam soha annyira bepunkulva, de azért az élmény megvolt, hogy „bazmeg ez mégiscsak az exploited, na!” Inkább volt élmény, mint zenei élmény azért. Vagy a pogóból ájultan kivonszolt és verekedő (nem, nem pogózó, egymást dühösen ütlegelő majd szétválasztott) emberekkel voltam elfoglalva túlzottan, vagy a Fucking Liar című szám tényleg nem szólt. (Vagy túl baráti volt a Jim Beam-kóla ára.) Az még hasonló nyomot hagyott volna bennem, mint az előbb említett Was it me. A hangulat elég gyorsan megteremtődött úgy a 2. és 3. „koponyához vert mikrofon” című hangteszt után. A lendület olyannyira megmaradt, hogy Picsáék gyakorlatilag az első számtól kezdve olyan hangulat és lendület közepette tolták le az egész koncertet, hogy az, ha lenne komolyabb viszonyítási alapom tőlük, azt mondanám, csillagos ötös. De nincs, úgyhogy nem mondom, hogy tökéletes volt, de a kilencvenes évek óta talán 2015-nél eddig nem volt/lehetett megfelelőbb év a Viktor című opusz ilyen hitelességgel és együttérzéssel, egyetértéssel övezett előadására. Másik mély nyomot hagyó dolog az egyébként mindig aktuális felkonfokkal dolgozó énekes ráfűzése menekültügyben az Ostoba című számra. Jó persze eszmeileg nem mindenki így volt, de elég nagy átéléssel kántálta a tömeg a véleményét a skinheadekről. HatóságilagTilosék is egyik hamarosan kijövő számukat is a mai helyzetnek címezve az emberi egyenlőségről írták, amelynek csak a felvezetésétől is komoly gondolkodásba foghat még talán az is, akinek kevésbé megy egyébként. Tényleg elég paradox volt egy Picsa-HT kombó napján nagymagyarországos tizenéves történelemszakértőkkel is övezve bulizni, de na!...

Az előző napi Moby Dickről röviden annyit, hogy nekem ők még megőrizték hitelességüket és elég jó minőségben adták elő azt, amit még tizenévesként kezdtem értékelni valamire. Aztán a további napokban elkezdtem azt érezni, hogy tök hiába próbálok hangminőségsznoboskodni, tök felesleges lesz. De, ha már a hitelességnél és a hangzásnál tartok, az utolsó általam lent töltött nap Leander Risingját és Depresszióját foglalnám össze. Előbbit vártam legjobban, elég hitelesnek tűnnek, szeretem a stílusukat, mindenüket, jók ezek az elég éles hangulat- és hangnemváltások, viszont a Depresszió hitelessége az már egy elég régen megkopott dolog számomra, bár az még megvan, hogy a 2009-es EFOTT-on iszonyat jól szóltak. Zeneileg gyakorlatilag egy számomra tökéletes valami, ami szövegek terén néha erőltetett, néha műanyag, néha meg Feri által feleslegesen, modorosan és töltelékszavakkal teletűzdelt felkonfokkal tönkretett pop benyomását kelti számomra. Egyszerűen annyi plusz esélyt adtam már az új Depresszióknak, hogy ennél többet talán csak a Tankcsapda Mindenki vár valamit utáni életműve kapott, gyakorlatilag mindhiába.

Na most ezekkel ellentétben a Depresszió viszonylag jó számlista-választása és az egyszerűen tökéletes hangzása mindent borított nap végén. Nincs mit körbeírni azon, hogy mennyire volt hibátlan az egész koncert. Úgy szólt, mint azt a stúdióban mindig is megoldották. Nekem sosem volt útban egy-egy elcsúszás, az élőzenének meg is adja az valahogy a varázsát, de ebben még csak az sem volt. Két ennyire eltalált gitár, egy ennyire pontosan szóló dob és basszus, a sampleres srác munkája, minden olyan, mintha nem is koncerten lettek volna. Feri sem erőltette a nagyon nem jól álló hörgés-szerű valamit, amit korábban néha próbálgatott. A 80 perc már inkább volt koncert, mint a 40, de nagyon hallgattam volna még egy Leveleket, vagy valami komolyabbat. Illetve egy fél órát még bármit tőlük.

Ugye eléggé átugrottam a Depresszió koncert előtti Leander Rising-ot. Az első 2 szám hanyatlását még be-betudtam a roadok és/vagy más hangmérnökök gondatlanságának, de ezt a koncertet vártam végig legjobban, viszont ennél nagyobb csalódást aligha okozhattak volna. Az első számok tempóját illetően annyi, hogy szerintem nem szégyen egy dobosnak metronómot dugni a fülébe. Az aktuális (mivel egyik legújabb) kedvenc szám, a Szerelmes Dal olyan lagymatagra sikerült, hogy el is felejtettem a már beállásnál sercegő és recsegő hangosítást. Elég gyorsan kellett volna lehetett volna vele valamit csinálni, mert az általában nem javul csak úgy meg. A rövid koncertből én inkább csinálnék rövidebbet műszaki gondokra hivatkozva és baszakodva pár percet a technikával, de tönkre nem tenném az egészet egy szar hangosítással. Na jó! Serceg és pattog kicsit, nem baj, tolerálható. Csak hamar feltűnt hogy Jozzy nyitott hangolású egyhangos ritmusozás közben szeret metálvillázni meg egyebek... Amivel nem is lenne semmi baj, csak nem volt ez, és az összetettebb témák közt különbség, így  tőlem végig is kávézhatta volna a koncertet, ugyanis amikor Vörös Attila egyébként még szarabbul szóló gitárja nem nyomta el, sem lehetett semmit sem (ki)hallani az egészből. A két gitár folyton összeveszett, elnyomták egymást, és ami a legszomorúbb, külön-külön önállóan is katasztrofálisan szóltak. A hangzás mellé meg két ilyen szintű gitáros (hangsúlyozom külön-külön is) játéka nem lehet ennyire rossz minőségű, és ez néha független volt a szar hangosítástól. A lassú betétek, amikben pont Leander „zongora”játéka lenne az egyik lényeg, meg maga a hangulat, az átkötések és az ingadozás, nem ért gyakorlatilag semmit. Kitaláljátok miért? Mert még önállóan sem lehetett hallani, kihallani, „érteni” a zongorát, nemhogy két gitár közül.  A Szomorú Vasárnaphoz hasonló (ami pont hogy felépítéséből kifolyólag a melankóliából történő kirántásként funkcionál) hangvételű számokat nem lenne szabad ennyire „tömbösíteni”, mert a masszívabb fanokon kívül gyakorlatilag mindenki unta, popozta és egyéb sokkal erősebb megnyilvánulásokkal illette a harmadik lehúzó zenénél az egész produkciót. A visszarántás után legalább a tempó meglett, szoktam comingoutolni, mennyire szeretem a dubstep-et, így én mindenféle irónia nélküli örömmel fogadtam az egyik szám gépről tolt indítóját. Csak hát az is addig volt jó, amíg nem jött mellé a 2x7 húr. Mondanám, hogy 2x7+5, de Leander basszusjátékáról nem mondok most semmit, sok mindent nem észleltem abból sem, de ezért most okolom inkább megint a hangosítást, csak az a baj, hogy nem is mindig volt basszusjáték, hiszen a színpadon hátul bohóckodó ismerősök közül nem lehetett senkit sem beállítani egy basszusgitárral, hogy játsszon egyet, míg az énekes a zongorázással van elfoglalva, hátha kevésbé lesz vérszegény az élmény... Gondolom. Volt egyébként megoldás, ugyanis ha már sikerült gépről benyomni egy vicces dubstep intrót, bizony lehetett egyik szám alatt az egész basszussávot is így megoldani. Biztos ennek az élő feljátszására sem lett volna senki sem képes… (Legalább az nem recsegett). A biztonság kedvéért a recsegés mellé a végére masszív gerjedés is övezte a hangszereket. Leander hangjáról eddig olvastam csak live videókkal kapcsolatban. Annyi, hogy tovább nem szeretnék fikázni, de tényleg itt az összképen felül a hangszálak teherbírásának végessége alapján is soknak bizonyult még a 40 perc is. A véleményem röviden tényleg csak annyi, hogy ilyen szintű  zenészek nem tudom, hogy engedhetik meg, hogy ennyire vállalhatatlanul szóljanak, ennyi botlással játsszanak a hangszereken. Erre vannak a roadok meg az egész menedzsment, ha más belövi tökéletesre az egész felszerelést, nekik is illene.

A helyszín viszonylag „olcsó” kaját és piát, tökéletes környezetet, jó szervezést és „lelátogatóként” teljesen igényes körülményeket biztosított, tehát nagyon szeretném, ha jövőre is itt lenne, és nem csak azért, mert Dunaújváros úgymond kapóra jön nekem. Többször visszaemlékeztek a fellépők a pécsi hangulatra és ugyan kimondatlanul maradt annak spártai jellege, de erősen éreztették az eddigi puritán és a mostani kifejezetten jó körülmények közti különbségeket.  Biztos jó lehet a strand is, meg azt mondják zuhanyzó is akadt bőven. A város meg pár perc séta. Remélem jövőre újra ugyanott, és sikerül is eljutnom.