#poiso

Vajon ezt egybe kell írni? Énidő? Vagy külön? Én idő.

Végül is mindegy, a lényeg, hogy jó volt.

Egy szokásos hétfői nap, amikor is a heti nagybevásárlást szoktam megejteni.

Vészvillogóval suli előtt megállok, gyerek kidob, majd elindulok de valamilyen oknál fogva nem balra fordulok, hanem jobbra. Majd a piros lámpánál várva a soromra, nekiállok nagy üvegből kisüvegbe átönteni a vizet. Hát, ne tedd! Közben zöldre vált a jelzőlámpa,  a teli nagy üveget hirtelen a lábam közé fogom, jól megszorítom és magamra préselek belőle kb. fél liternyit. Egy jó nagy víztócsában ülök és vezetek. Félreállni nem tudok így a mellettem lévő ülésről fogom a jobb  kezemmel a pulcsimat és megpróbálom a lábam közé tuszkolni, hogy némi vizet az szívjon fel. 

Egy pillanatra elgondolkodom hogy talán mégis bevásárolni kellene menni, meg egyéb uncsi dolgokat intézni, és az égiek üzentek, hogy nehogy már magaddal foglalkozz ma, húzzál haza átöltözni és nyomás házitündérkedni.

Persze ez nem sokáig tart, és jön a makacs énem aki csak azért is megmutatja, nem lesz uncsi asszonyka aki teszi a dolgát, hanem belevaló csajszi aki a pillanatnak él. Mottója a spontaneitás. 

Na, az enyém nem, de tegnap úgy éreztem. :)

Hová is menjünk ami közel van? Megvan, a szokásos levadánkra, amit apája is imád, főleg, hogy végis sík a terep. 

Már majdnem ott vagyok, elhagyom a Camacha Shopping-ot és akkor felugrik és sípol az a fránya alacsony keréknyomást jelző lámpa.

Tudtam, illetve sejtettem, éreztem. Már napok óta. Valahogy vártam is.  Míg más vígan tovább ment volna, én fordultam egyet a körforgalomban és vissza át az alagutakon, fel a Nissan szervizbe.

Még jó, hogy pont ott van a közelben.

Gyorsan kiugrok a kocsiból, majd először angolul, később portugálul magyarázom, hogy mit szeretnék. 

Küldenek is egy szerelőt akinek oda is adom a kocsikulcsot. Kinyitja az ajtót, ránéz az ülésre, majd rám, szemei a nedves szoknyámon megállapodnak, majd vissza az ülésre, amin egy óriási sötét folt terjeng, és vállát megvonva mosolyogva beül a kocsimba. 

Az elkövetkező pár percet a falnak támaszkodva töltöm, magam előtt tartva a pulcsimat. 

Vajon mi járhatott a fejében? A hirtelen felvillanó majd sípoló jelzéstől összepisiltem magam ijedtemben? Hmmm.. soha nem fogom megtudni.

Innentől kezdve már nem érdekelt a dolog, a ruhám is lassan száradni kezdett. 

Poiso felé vezető úton leparkoltam és elsőre egy kb. 50 fős német turistacsoporton kellett átverekednem magam.

Utána már minden szuper, lehetett fotózni. Szinte futva haladok, hogy legyen időm nyugiban fényképezni, majd mikor hallom a hangjukat, újra gyorsabb tempóba kapcsolok.

Kicsit csalódott vagyok, azt hittem, hogy a szerelemvirágok már virágoznak, de még túl korán jöttem. Csodálatos ez a levada amikor mindkét oldalt az óriási lila virágfejek bólogatnak hortenzivával váltakozva.

De most a zanót ideje jött el, sárga virágfelhőbe borítva a hegyoldalakat. 

Ahogy közeledek Camacha-hoz, egyre több a  sarkantyúvirág, watsónia, káposzta a veteményesekben, és az almafák, amik meglepően későn virágoznak.

Majd a cukiháznál jobbra a csodálatos rózsák, közben azért a lábam elé is figyelek, mert itt rengeteg a kutyakaki.

Igazából fordulnék is már vissza, dehát a szükség nagy úr, ezért muszáj betérnem a Snack-Bar Moisés- be. 

Dugig turistákkal, így bent ülök  le a kávémmal és a szokásos gesztenyés sütimmel. Hányszor voltunk már itt. A szemben lévő zöldséges-gyümölcsös standot most nem tudom lefotózni, éppen élénken magyaráz egy idegenvezető a csoportjának a különféle helyi gyümölcsökről.

A visszafelé út sajnos ügyvéddel és ingatlanossal való telefonálással telik, de még mindig ezerszer jobb innen intézni az ügyeket mintsem valami poros, áporodt levegőjű irodából.

Utamat fölfelé folytatom. Azt hamar belátom, hogy nem vagyok Pico do Arierio-hoz öltözve ( farmerszoknya, póló), de azért elmegyek Poiso-ig. Itt félre állok és besétálok a fenyőerdőbe.  Ténylegesen lehet sétálni, mindenféle emelkedő nélkül.

Nézem ahogyan száll a köd, szép lassan beterít mindent. Ilyenkor minden megváltozik. A fények, a hangok, még az illatok is, elvarázsolódom. Nem félek, nekem ez a biztonság, itt érzem jól magam. Elmúlik minden feszültség, csak lélegzem, ki és be, szép lassan, nyugodtan, jó mélyeket.

Egyik fától a másikig megyek, simogatom, ölelgetem őket, érzem amit éreznek, érzik amit én érzek. 

Nekem itt jó, nagyon jó. 

Maradnék még, de a cipőm teljesen átázott, és hát mégis csak 13 fok van.  

Hazafelé ahogyan lágyan lefelé  kanyarodva Montén át vezetek, Andrea Bocelli Dell’ more non si sa-t és a többit hallgatva szívemet melegség járja át. Egy tökéletes nap.