#okok?

A tények a következők: Nem nézek ki szarul, vannak napok amikor kifejezetten jó faszinak látom magam a tükörben. Nem vagyok ostoba, bunkó vagy hülye. Nem számítok értelmiséginek, főiskolát vagy egyetemet nem végeztem, de van hét szakmám és technikus vagyok. Sokat tanultam és jól értek egyes gépészeti ágazatokhoz. Sokat tanultam és ugyan nem egy irodában töltöm a munkaidőt, ennek a sok év tanulásnak meg lett az eredménye és olyan munkahelyem van, ami nagyon jól fizet. Persze magyarországi viszonylatban. Nyilván Németországban egy szakmabéli munkás átszámítva kb. 3 milliót visz haza, de az én éves jövedelmemből számított havi bérem így is ennek az ötöde, ami itthon azt hiszem elég jó fizunak számít. Összefoglalva nem nézek ki szarul, nem vagyok hülye és még jól is keresek. Nem vagyok egy humorista, de meg tudok nevettetni másokat, nem vagyok karót nyelt de idegesítően sem szoktam viselkedni.

De ez nem elég, bár tény, ezt a posztot leszámítva nem szoktam kérkedni magammal. Talán azt kellene, de ez nem én vagyok. Ezek többnyire külsőségek és hiszem, hogy mindenki egyenlő és senki sem több vagy jobb a másiknál, ezért én nem is tartom igazán relevánsnak ezeket a tényeket. Viszont vannak, akik annak tartják, viszont ők sem vesznek észre. Talán az ilyen embereket én sem. De akkor mi az igazság és mi számít? Akkor mi a baj és miért vagyok magányos? Miért vagyok egyedül? Egyáltalán miért akarok valakit?

Az okokat nem tudom, de amióta az eszemet tudom (óvodás időszak óta), valamiért - közhelyesen fogalmazva - egy falat húztam magam köré. Nem vastag falat, inkább csak egy plexit amin keresztül látom a világot, de nem érintkezhetek azzal, inkább csak megfigyelem, de valamiért nem válok, nem válhatok a részévé. Ezen keresztül nézem az embereket, az életüket és a kapcsolataikat. Ki- kitekintgetek, de sosem a világhoz szerettem volna kapcsolódni, inkább a számomra szimpatikus embereket magam mellé zárni, a saját világomba a falaimon belülre. Talán ezért klikkesedtem mindig és talán ezért van az, hogy jóideje egyedül érzem magam. Tudom, hogy a falon túli élet egyszerre szép és borzalmas, de azt is, hogy ez a falon belüli sem megoldás arra, hogy boldog legyek. Nem tudom, hogy mutathatnám meg magam a világnak, hogy tudnék a részévé válni ennyi év önkéntes bezártság után. Szeretném, ha észrevennének az olyan emberek, akiket eddig a falaim közé zártam volna. De úgy, hogy az ő világuk részese lehessek, falak nélkül. Talán nem késő, de nem tudom, hogyan álljak neki. Mostanra már annyira magam vagyok, hogy mégha tudnám, hogyan kell ezt csinálni, akkor is nagyon félnék tőle. Talán nem is tetszene. Nem akarok magamutogató provokatív nagyszájú emberré válni, nem szeretnék kérkedni, harcolni, vetélkedni vagy versenyezni. Még mindig azt érzem, hogy a falaimon belül talán jobb lehetne, de azt is; ha ott maradok, akkor egyedül fogok meghalni. És nem akarok egyedül maradni. De a falaim közé sem akarok már zárni senkit.

Szóval erre jöttem rá. Olyan nem létezik, hogy ennyire láthatatlan legyek, nem létezik, hogy ennyire nem kellek. Az viszont létezhet, hogy senkit sem érdekel és senkinek sincs szüksége egy olyan bizonytalan emberre, aki a saját kis várából nézelődik, de tenni nem tesz azért, hogy kiszabaduljon.

Októberben kezdem a terápiát, kiváncsi leszek, hogy mi lesz a pszichológus véleménye erről, és milyen tanácsokat ad majd. Megbeszélni ezt mással úgysem tudom, a falak nem vonzanak senkit.