#myepam

A diszkriminációról jól bejáratott véleménye van mindenkinek, ez a téma – szerencsére - olyan hosszú ideje van már porondon, hogy meghatározni és tetten érni is viszonylag könnyű. A pozitív diszkrimináció már sokkal vitatottabb és nem olyan régóta kutatott jelenség. A „Mi, EPAM-os nők” meetup sorozat harmadik, soron következő részében ezt a témát vesszük górcső alá. Bemelegítésnek az esemény szereplőivel készítettünk rövid interjúkat, elsőként a Tas Gergellyel, az EPAM Talent Acquisition Team Lead-jéval készült beszélgetést olvashatjátok!

Rendhagyó helyzetben vagy a cégnél, hiszen sokáig vezetted a toborzó csapatot, ahol nők töltik be a pozíciók jelentős részét. Ha ez nem szolgáltatna elegendő tapasztalatot, még otthon is hasonlóak az arányok, hiszen férjként és két lány apjaként egyensúlyozol a neme közötti egyenlőség terepén. Neked mi jut először eszedbe a jelenségről, amit pozitív diszkriminációnak nevezünk?

„Abból indulok ki, hogy a diszkrimináció így is, úgy is megkülönböztetés. Hiába rakjuk elé, hogy pozitív, valaki mégis az elszenvedője, akkor is, ha valaki másnak eközben kedvezünk.„

 Egyáltalán, hol húzódik a határ, honnan számít valami pozitív diszkriminációnak?

„Nagyon nehéz meghúzni a határt. Tudományosan sokszor bebizonyították, hogy ha valaki jobb megjelenésű, akkor az emberek eleve másként kezelik, okosabbnak, megbízhatóbbnak látják. De azért igaz lehet ennek a fordítottja is, ha egy nő „túl jól” néz ki, a sztereotípiák alapján azt feltételezhetik, hogy szakmailag nem állja meg a helyét. Előfordul olyan, hogy a kiválasztási folyamat során nehezebb elfogulatlanul megítélni valakit. Ha nem is lehet száz százalékig objektív senki, de a személyes szimpátiát félre kell tenni és kizárólag a szakmai háttérre figyelni, végül ez alapján dönteni. Egyébként mindez a férfi jelöltekre is vonatkoztatható. Kerültem már olyan helyzetbe, hogy valaki nagyon szimpatikus volt, biztosan jókat túráztunk és beszélgettünk volna együtt haverokként, de az adott pozícióra nem vettem fel, mert nem felelt volna meg.„

 Mit gondolsz, függ az életkortól, ki, mennyire érzékeli a hátrányait a nemek közötti megkülönböztetésnek? Az az érzésem, hogy a fiatal nőket érinti ez a probléma leginkább, az idősebb nők inkább pont az ellenkezőjét tapasztalják.

„Így látom én is. Ha a kort egy tényezőnek tekintjük, akkor a fiatal nőket biztos, hogy több esetben érheti bármilyen pólusú diszkrimináció, mint bármelyik másik csoportot, akár a fiatal férfiakat is. Egy fiatal nőre óhatatlanul másként tekintenek. Hiszen ez a kor a párválasztás időszaka és egy munkahelyen, ahol férfiak és nők is dolgoznak, ilyen szempontból sok helyzet adódik, amit diszkriminációnak tekinthetünk. Az én álláspontom az, hogy a férfiak akkor is észreveszik a nőt egy emberben, ha egyébként épp a munkahelyen ránk osztott szerepeinket játsszuk. De lehetséges, hogy így vannak ezzel a nők is.”

 Milyen személyes élményeid vannak, amikor akár te voltál a pozitív diszkrimináció alanya?

„Inkább olyan példák jutnak eszembe, amikor az én kezemben volt a döntés, kinek kedvezzek. Elsőként a lányaim jutnak eszembe, hiszen a gyereknevelésben folyamatosan mérlegelni kell, mikor, miben és kinek a javára döntsön az ember. A munkahelyen pedig vezetőként fontos, hogy tudjam, kit és mivel lehet a legjobban támogatni. Ha valaki jól teljesít, jók az eredményei, könnyebben adok engedményeket számára, mert tudom, hogy ezáltal a teljesítménye még jobb lehet.Ha az ő oldaláról nézzük, akkor ez pozitív diszkrimináció, ha azok oldaláról, akiknek ugyanezt nem tettem meg, akkor az lehet már a diszkrimináció másik pólusa.”

 Van olyan helyzet, ahol a pozitív diszkriminációnak van helye?

„Hiszek abban, hogy a nők pont ugyanúgy megállják a helyüket bizonyos szakmákban, ahogyan a férfiak, az egyenlőség megkérdőjelezhetetlen. Ezért azokban a szakmákban, ahol indokolatlan, hogy a férfiak többségben legyenek, kedvezni kell a nőknek és segíteni őket abban, hogy nagyobb szerephez jussanak. Vannak biológiai különbözőségeink is, jelesül a férfiak nem tudnak gyereket szülni. Így a nőket, akik viszont igen, minden tekintetben támogatni kell abban, hogy úgy tehessék ezt, hogy közben nem szenvednek hátrányt egy munkahelyen. Nagyon fontosnak tartom, társadalmi szinten is, hogy adjunk kedvezményeket a nőknek és nem csupán pénzügyi és szociális támogatásra gondolok. Hanem arra, hogy olyan helyzetet teremtsünk egy munkahelyen, ami figyelembe veszi a különbözőségeinket.”

Érdekel a téma? Regisztrálj! 

Az októberben meghirdetett EPAM ScratchONline versenyre 27 csapat nevezett, közülük kerültek ki aztán a döntősök, akik múlt hét pénteken prezentálták a fejlesztéseiket. A csapatok négy különböző téma közül választhattak, a legtöbben mégis az őszi EPAM Social Hackathon témáját, az élelmiszerpazarlás problémakörét választották. A győztes csapat is erre fejlesztett megoldást; Simon Márton 8. évfolyamos és Laczkó Örs 9. évfolyamos diákok a budapesti Kerék Általános Iskola és Gimnázium tanulói, informatika tanáruk Kondorné Kovács Irén terelgetésével egy, a komposztálásra kihegyezett játékot fejlesztett, amely amellett, hogy edukál, remek szórakozást is nyújt. A srácokkal és tanárukkal a döntő után beszélgettünk.

Amikor rátaláltál az EPAM ScratchONline versenyre, miért gondoltad azt, hogy Neked, a tanítványaidnak ebben részt kell vennie?

Kondorné Kovács Irén: Elkötelezett és lelkes informatika tanárnak tartom magam. Nyitott vagyok minden programozási projektre. Amikor az interneten megláttam a versenyfelhívást, arra gondoltam, hogy vannak tanítványaim, akik kihívásnak éreznék a versenyen való részvételt, a feladatot. Nekem is nagyon fontos volt ez a munka. A prezentáción a leadás előtti napon még késő éjjel is dolgoztunk. Örssel a Facebookon, Marcival a gmailen keresztül tartottuk a kapcsolatot. Ők maguk készítették el a projektet, jó magam a véleménnyel segítettem őket, hogy próbálják ne csak programozói szemmel keresni a megoldást.

A szüleitek mit szóltak ahhoz, hogy késő éjszaka is a net előtt ültetek?

Marci: Örültek annak, hogy egy ilyen projekten dolgozunk. Megengedték, mert tudták, hogy másnap el kell küldeni a prezentációt.

Örs: Az én édesanyám már megszokta, hogy időnként éjfélig, is fennmaradok egy-egy projekten dolgozni. Örül, hogy fejlődöm, tanulok belőle.

Hogy találtatok ti ketten egymásra, mint csapattagok?

Marci: Akkor ismerkedtünk meg, mikor Irén néni, az informatika tanárnő beszámolt a versenyről, tehát az EPAM ScratchONline kapcsán találkoztunk először.

KKI: Marci időnként a telefonját mutatta, hogy milyen programot készített otthon. Örs pedig, az informatika órákon igyekezett a számára „üresjáratot” kitölteni azzal, hogy a Scratch programmal kísérletezett. Ezért, gondoltam azt, hogy e két elkötelezett programozó jó páros lesz a versenyen.

Úgy tűnik, hogy jó „edző” vagy, ha megláttad bennük a csapatot és sikerre vitted őket.

KKI: Nagyon örülök, hogy nyertek! El kell mondanom még azt is, hogy Örs két héttel ezelőtt a Vezető Informatikusok Szövetsége által kiírt versenyen is nyert.

Ahhoz, hogy ezeken a versenyeken nyerni tudjatok, gondolom biztos tudás és tapasztalat szükséges. Mióta foglalkoztok programozással?

Marci: Egy-két éve. Bár engem már kicsiként is érdekeltek a műszaki dolgok.

Örs: Nyolcadik év elején az iskola által nyertem egy ösztöndíjat, így fél évig ingyen tanulhattam a Logiscool-ban, ahol egy Scratch alapú oktató felületen kezdtem el gyakorolni teljesen kezdőként. Félévkor egy bemutató projektet kellett csinálni arról, mit tanultunk ebben az időszakban. Ezalapján az oktató és a vezető tanár úgy gondolták, hogy a két évvel idősebbek csoportjába helyeznek át. Ez hatalmas lökést adott nekem, a Scratchen kívül egyre több programnyelvvel kezdtem el foglalkozni, megismertem az adatbázis-kezelést is. A megszerzett tudásra alapozva önképző jelleggel tanulok azóta is. Sokat köszönhetek az oktatóimnak és rengeteget tanultam szakkönyvekből is.

A versenyt a zsűri értékelése alapján azért nyertétek meg, mert túl a programon, amit fejlesztettetek, maga a prezentáció, az előadásmód, a teljes koncepció igazán profi és összetett volt. Irén, mit gondolsz, miből táplálkozhatott ez a komplexitás, kreatív hozzáállás?

KKI: Nemrég egy olyan tanfolyamon vettem részt, amely a tehetségekkel foglalkozott, illetve azzal, hogy maga a tehetség fogalma a pedagógiában mennyire nehezen megfogható. Az ott szerzett tapasztalatok is azt igazolják, hogy tehetség utat tör magának. Nem kell, mindenben kiemelkedőnek lennie, de ha abban, ami iránt érdeklődik, abban igazán jó, akkor a tehetsége megmutatkozik. Fontos még a támogató közeg, legyen a háttérben egy támogató felnőtt, hogy a tehetséges gyermek fejlődését segíteni tudja.

Hogyan élitek meg Ti ezt a sikert?

Marci: Nagyon örültem neki és a legnagyobb eredménynek azt érzem, hogy a prezentációt ilyen jól sikerült előadnunk. Korábban nem volt ebben tapasztalatom, sosem hittem volna, hogy ennyire jól elő tudjuk adni, min dolgoztunk. Nekem ez ad sokat most, hogy megtapasztaltam, hogy igenis meg tudjuk csinálni.

Örs: Nekem az jelenti most a legtöbbet, hogy kaptam egy reális visszajelzést. Hogy az, amit és ahogyan csinálok, a korosztályomhoz képest, sőt egy nagyobb korosztályi spektrumon is kiemelkedik, hiszen 17 évesek is jelentkeztek. Most rövid időn belül másodszor lett első egy projekt, ami a kezem közül kerül ki. Ez egy óriási erőt ad ahhoz, hogy a továbbiakban is küzdjek. Meg persze önbizalmat is, hogy a korosztályomhoz képest ügyes vagyok.

Kevesen tudják 14-15 évesen, hogy mivel szeretnének foglalkozni, de ez a ti esetetekben egy nyomvonalat mégiscsak feltételez.

Marci: Vannak olyanok, akik már fiatalon tudják, mit szeretnének felnőtt korukban csinálni. És ha tényleg nagyon akarja, tesz is érte, akkor el tud majd helyezkedni ebben a szakmában és élvezni is fogja, amit csinál. Nekem is ez a tervem, informatikus leszek.

Örs: A programozásban látom a jövőt és főleg a mesterséges intelligenciák, meg a különböző machine learning technikák érdekelnek. Szeretnék további programnyelvet elsajátítani, azért, hogy bármilyen fejlesztői környezetben megálljam a helyem később. Nekem ez a munka nem a pénzről fog szólni csupán, ez egy elkötelezettség, elhivatottság és egyfajta szenvedély is, ami része az életemnek.

Földházi Péter 2012 nyarán csatlakozott a budapesti EPAM-hoz, mint Manual tesztelő, és ma már vezető tesztelő automatizálás területén. Sokan ismerik a cégen belül, és nem csak azért, mert már több mint 6 éve velünk van. Igazi közösségi ember, szereti elősegíteni és támogatni a szakmai kezdményezéseket, egy jó buliban, vagy sörözésben mindig benne van. Arra kértük, mesélje el hogyan is került az EPAM-hoz, hogyan tervezi a cégnél a jövőjét.

Hogyan kerültél az EPAM-hoz?

Nem ismertem az EPAM-ot korábban, és amikor a Telekomnál voltam gyakornok, házon belül kerestem a helyem, de nem volt éppen teljes munkaidős opciójuk számomra. Csapatvezetőm ajánlotta nekem az EPAM-ot, mert volt a cégnél ismerőse, aki azt mondta, hogy jól érzi itt magát, és szakmailag folyamatosan fejlődik. Valamint a volt főnököm még felkészülni is segített. Rajta keresztül belső ajánlásként indult el a folyamat, és egy órán belül csörgött a telefonom. Első körben manual tesztelőnek vettek fel, de már azzal a feladattal, hogy automatizálni is fogok rövid időn belül.

Milyen projekten dolgoztál eddig, és mivel foglalkozol/foglalkoztál az EPAM-nál? Milyen technológiákat használsz?

Első napjaim alatt összetalálkoztam egy kollégával, - ma már ő a csapatvezetőm - aki rögtön be is „húzott” egy automatizálós projektbe, ami egy belső használatú autotest framework kialakításáról szólt. Így 3 hónap alatt valóra vált az ígéret, miszerint beletanulhatok az automatizálásba. Az első éles projektemen pedig szinte rögtön kiutazhattam az ügyfelünkhöz Németországba, ahol eleve automatizálással foglalkozhattam. Térképleképezés tesztelése volt a feladatom, ahol sikeresen feltártam végül komoly hiányosságokat, valamint az első megoldás másfél-két óra alatt futott le, de a következő már mindössze 2-3 másodperc alatt. Nagyon jó kezdés volt számomra ez az utazás, főleg mert 10 perc sétára volt a Lindt csokigyár az ügyfelünk irodájától. Az első utam végén 4 kg csokival jöttem haza, de a második alkalommal már 14 kg is belefért. Ezt követő projektemen iOS-re kellett keretrendszert fejlesztenem, amiben egy iOS fejlesztő támogatott. Ekkor dolgoztam ki két új módszernek az alapjait, az egyik a Tri-Layer Testing Framework, a másik pedig a Flow Model pattern. Ezekről több konferencián és meetupon is előadtam, angolul és magyarul is elérhetőek az előadásaim az interneten. Azóta más projekteken is sikeresen alkalmaztuk ezeket a módszereket, és büszkén állíthatom, hogy a cégen belül egyre jobban elterjedt ez a szemlélet. Mobil területen elég sokat dolgoztam, és azon kevesek egyike lettem, aki Android és iOS oldalon is megállja a helyét. Alapvetően Selenium, UIAutomation, Robotium, Cloud megoldásokkal és .NET teszteléssel is foglalkoztam már az itt töltött évek során. A Testing Competency tagja is voltam, és igyekeztem a céges tesztelői közösség munkáját, és az előléptetési folyamatot magát támogatni, világ szinten egységesíteni. Mindezek mellett pedig beszálltam a szakmai interjúztatásba, ami az újonnan felvett kollégák tudásának felmérését illeti. Aktív tagja, és adott esetben vezetője vagyok annak a szakmai csapatnak, akik eldöntik, ki kaphat előléptetést. A HUSTEF konferenciával kisebb szervezési feladataim is akadnak (Programme Committee Member, Session Chair, Talent Programme stb.), és tavaly szeptember óta én szervezem a HTB meetupját, a Teszt és Teát, szóval nem unatkozom.

Milyen területen fejlődtél a legtöbbet, mióta az EPAM-nál dolgozol?

Manual tesztelésből 1,5 év alatt lettem senior, automatizálást végző tesztelő, és 3 éve vagyok vezető tesztelő. Most külföldre készülök, lehetőleg Amerikába és inkább szakmai tanácsadó irányban szeretnék tovább fejlődni, ami azt jelentené, hogy többet dolgoznék együtt szorosan az ügyfeleinkkel, és a projektek előkészítésében vennék aktívabban részt.

Szeretsz részt venni az interjúztatásban, miért fontos ez neked?

Szociális alkat vagyok, könnyen megtalálom a közös hangot másokkal, úgy gondolom, hogy hasznos lehet a napi munkában is sokféle embert, gondolkodásmódot megismerni. Jó a jelöltekkel később találkozni, amikor már itt dolgoznak és látni azt, hogy akkor jó visszajelzést adtál róluk. Plusz vannak azért olyan dolgok, amik nem kerülnek elő a napi munkában, viszont interjúzás közben széleskörű tudást kell felmérni, és így toppon kell tartani a saját tudásod is. Amúgy is szeretem magasra tenni a mércét és van bennem egészséges versenyszellem. Azt a fogalmat, hogy feladni, nem ismerem.  Akár győzök, akár veszítek, szeretem levonni a tanulságokat.

 Mi volt az eddigi legjobb élményed az elmúlt 6 év alatt?

2016-ban egyik budapesti kollégámmal kiutazhattunk Philadelphia-ba, az EPAM saját szervezésű éves konferenciájára (SEC), és még belefért mellé egy körutazás Chigagoban és New Yorkban is. De ami ennél is fontosabb volt, hogy igazán VIP-nek érezhettem magam. Mivel előadó voltam, külön részlegeket alakítottak ki számunkra és külön partit is szerveztek, az étel, ital kínálatról ne is beszéljünk! Találkoztam a top managementtel, és a cég alapítójával is, Ark Dobkinnal, aki teljesen közvetlen volt, és még azt is felajánlotta, hogy elvisz a hotelünkig.

Milyennek látod az EPAM-os cégkultúrát? Részt veszel-e céges eseményeken, vannak-e csapatépítők, van-e bármilyen sportesemény ?

Sok az önszerveződő esemény, sok kisebb közösség alakult már ki cégen belül, ami jó, és amúgy sincs a rendezvényeknek kötelező „szaga” – akár mindenkit érint a cégben, akár nem. Például az egész mobile department elmegy bowlingozni időről időre, rendszeresek a nagy sörözések. Összcéges rendezvényeken pedig mindig vannak érdekes anekdoták, amiken lehet aztán együtt nevetni. Negyedévente pedig vannak csapatépítők, akár közös ebédek, bowling, gokart, vagy egy kiállítás megnézése közösen.

Mit szeretsz a legjobban az EPAM-ban?

Már az első napokban, hónapokban nyilvánvaló volt, hogy sok tudásra lehet itt szert tenni egy helyen, és mindenki segítőkész. Az a mentalitás, miszerint nem az a baj, ha kérdezel, hanem az, ha nem kérdezel, nagyon szimpatikussá vált. A rekreációs szobák is nagyon jó lehetőséget adtak arra, hogy összehozzák a csapatot, és egyéb munka utáni programok a Grundon is rendszeresek voltak. Jó itt szakmailag és emberileg is a közösség. Nagyon fontos, hogy itt valóban bíznak bennem, megadják a lehetőséget a fejlődésre. Fontos volt például számomra, hogy már a próbaidő alatt utazhattam. Ha itt tényleg beleteszed az energiát, gyorsan tudsz fejlődni. Éltem ezzel a lehetőséggel, talán kicsit őrült módon is, de rengeteget tanultam belőle.

 Mit ajánlanál annak, aki most indulna el a tesztelői pályán?

Dolgozz jól, és az eredményeidet tedd nyilvánvalóvá mások számára is! Ez utóbbi különösen fontos, különben elmaradhat az elismerés, sőt akár még rossz munkaerőnek is elkönyvelhetnek. Az elismerés a legjobb érzés a kemény munka végeztével.

Horváth Krisztián, az EPAM UX Designere jelenlegi munkája előtt olyan sokféle területen próbálta már ki magát, hogy az akár egy életre is elég lehetne. Kereste a helyét, és miközben a napi munka után mások pihenéssel töltötték az időt, ő szabadidejét gyakran inkább önképzésre fordította. Így jutott el oda, hogy ma azt csinálhatja, amit a legjobban szeret. A nemrég átadott EPAM VR Lab csapat oszlopos tagjaként beszélgettünk vele.

Gyorséttermi dolgozó, raktáros, webdesigner, night club DJ, sportanimátor és még hosszan sorolhatnám, milyen munkakörökben dolgoztál már életedben. Mindemellett milyen előzményei voltak annak, hogy ilyen elkötelezett vagy a technológia iránt?

„Az EPAM előtt elég sok helyen kipróbáltam már magam és ez alatt tényleg rengeteg területet érthetünk. Mindig megvolt bennem a bátorság, hogyha nem éreztem jól magam egy közegben, akkor váltsak, olyan típus vagyok, aki megél akár a jég hátán is. Iskolásként eleinte az autóelektronikai műszerész szakma érdekelt, de végül elektrotechnikai műszerész szakra kerültem, ahol nem igazán szerettették meg velem a szakmát. Még a középiskola alatt jöttem rá, hogy engem valójában az informatika világa vonz a leginkább, megépítettem az első saját asztali számítógépemet, majd elkezdtem ismerkedni a kép-, videó- és hangszerkesztés fortélyaival. Szerettem volna, ha ilyen irányban haladhat a továbbtanulásom, de anyagi okokból erre sajnos nem volt lehetőségem. Emiatt alakult úgy, hogy csupa olyan munkát vállaltam el amiket szakképesítés nélkül végezhettem és közben otthon folyamatosan képeztem magam, tutorial videókból és példafájlokból tanultam. Ennek köszönhetem, hogy megragadva egy lehetőséget a Ustreamhez kerültem szoftvertesztelői pozícióra, az ott szerzett tapasztalatom juttatott el később az EPAMhoz, itt pedig 4 éven át ugyanezen a területen folytattam a munkát.”

Ezek szerint valóban igaz, hogy ebben az iparágban nem a papír számít, hanem a tudás?

„A szakma egyik legnagyobb szépségének tartom, hogy folyamatos továbbképzést igényel, csak az segít előre haladni. Az, hogy a szükséges tudást autodidakta módon vagy valamilyen képzés formájában szerzi meg az ember szerintem nem feltétlenül számít. Pár havonta jönnek ki újabb technológiák, ennek egyik velejárója, hogy gyakran a fizetős képzéseken is csak idejétmúlt dolgokat tudnak oktatni, mert lassabban frissül a tanterv, mint amilyen sebességgel maga a szakma fejlődik– ezt már személyesen is megtapasztaltam. Éhezni kell a tudásra, emellett naprakésznek kell lenni az aktuális technológiai lehetőségek és korlátok terén is, nem elég, ha az ember korábban megtanult egy programozási nyelvet vagy valamilyen metodikát, itt állandó tanulásra van szükség.”

Mi volt az a tényező, ami továbblépésre sarkallt? Van arra lehetőség, hogy valaki házon belül egy teljesen más területre kerüljön?

„Gyakorlatilag tavaly jutottam el oda, hogy azt éreztem, hogy számomra kevés a tesztelői pozíció, szeretnék többet hozzátenni egy termék kialakulásához. Nem csak ellenőrizni, hanem formálni is szeretném azt. Jeleztem ezt a menedzseremnek, aki nagyon támogató volt ez ügyben és azt mondta, hogy utána fog járni, milyen lehetőségeim vannak az EPAM-on belül, hogy horizontálisan mozoghassak. Így kötött össze engem Radányi Zolival, az ő „szárnyai alá” kerültem bő egy éve, akkor indult el a mentorálásom. Csatlakoztam az általa indított UX Academy-be is, ahol többen vagyunk más területről érkezettek is, akik szintén ugyanolyan lelkesek, mint én.”

(Balról: Horváth Krisztián, Rátai Dani, Radányi Zoltán)

Zoli aztán téged választott az VR Lab csapatába is.

„Az XR (VR/AR/MR) technológia már évek óta nagyon érdekel. Mindig afféle self-made személyiség voltam, ahogyan már említettem, anno a multimédiás szoftverektől, a webfejlesztésen át mindent autodidakta módon sajátítottam el, jelenleg a Unity 3D-vel ismerkedem, amivel viszonylag könnyen lehet létrehozni bármilyen XR tartalmat. Tavaly az aktuális projektemen szerveződött egy Hackathon, amin két fejlesztőtársammal egy VR megoldást találtunk ki. A lényege az volt, hogy a vendég körül tudjon nézni a hotelben mielőtt szobát foglal; a 360 fokban látható lobbiban jelenik meg a kezelőfelület, itt tudja például kiválasztani a szoba típusát, amiben szintén körülnézhet. Ezzel az ötletünkkel aztán meg is nyertük a Hackathont, a nyereményösszegből pedig beruháztam egy Samsung Gear VR szettre. Tudtam, hogyha lehetőségem lesz átmenni UX oldalra, engem nagyon érdekelne az XR élmény alakítása, ami még mindig csupán gyermekkorát éli, mégis végtelen számú lehetőséget rejt. Amikor aztán Radányi Zoli beszélt nekem az VR Labról, aminek a kialakításán épp dolgozott nagyon fellelkesültem és azonnal jelentkeztem is, hogy szívesen részt vennék a projektben. Úgy érzem megtaláltam a helyemet, ez az a munkakör, ahol szeretnék végre karriert építeni és ebben az EPAM is partner. Valami olyat csinálhatok, amiben kiélhetem a kreativitásomat és nagyon örülök, hogy ehhez olyan mentorom van, mint Zoli. Szeretnék végre letenni valamit az asztalra és úgy gondolom, hogy itt a lehetőségem is megvan rá.”

Az IT Nighton végre bemutatkozott élesben is a labor, amin annyit dolgoztatok. Milyen tapasztalataitok voltak? Hogyan reagáltak azok, akik kipróbálhatták az eszközöket?

A szeptember 27-i EPAM IT Night egyik nagy meglepetése a VR Lab bemutatása lesz, nem ok nélkül. Egy kitartó, minden akadályt leküzdő csapat olyan laboron dolgozott az elmúlt egy évben, ami itthon egyedülálló, de világszinten is nagy érdeklődésre tart számot az EPAM irodák körében. A csapat „kemény magjának” tagjai közül, az alapötlet megálmodójával, Radányi Zoltánnal beszélgettünk arról, hogyan lehet elérni valami olyat, ami mások szemében lehetetlennek tűnik.

Mikor fogalmazódott meg először annak a gondolata, hogy az EPAM-nak szüksége van egy ilyen laborra?”

„Amint a technológia megjelent a világon, úgy fogalmazódott meg a VR Lab gondolata is, hiszen az EPAM egyik kimagasló értéke, hogy a növekedésre, a fejlődésre nagyon nagy hangsúlyt fektet. A technológiában dolgozunk és az IT szektorban havonta változnak a trendek. Új technológiák jelennek meg, ezért fontos, hogy ezekkel, vagyis ezek előtt haladjunk, hogy mindig naprakészek legyünk. Mivel Budapest nagyon fontos központja a cégnek, egy un. Delivery Center, ahol nagyon sok ügyfelet szolgálunk ki, ezért úgy gondoltuk, hogy itt fontos szerepe van egy ilyen kezdeményezésnek.”

Hogyan zajlott a labor megvalósítása?

„Az emberekben van egy olyan attitűd, hogy ha van egy ötletük, álmuk, akkor elég gyorsan letesznek róla, mondván, úgysem fog sikerülni, inkább meg sem próbálom. Mikor elképzeltem a VR Lab ötletét, szerettem volna megmutatni, hogy ha valamit nagyon akarunk és odaállunk, odatesszük a saját extra időnket, az nem marad láthatatlan a vezetők számára sem. Azért említem ezt a VR Lab megvalósulása kapcsán, mert bárkivel vettem fel a kapcsolatot, mindenki azt mondta, hogy „sok szerencsét, ez nem fog sikerülni”. Aztán, amikor látták, hogy egy-egy dolog megvalósul, még mindig szkeptikusak voltak, azt mondták, „jó, de biztos csak egy hardvert fognak adni”. Én pedig mondtam nekik, hogy minden lesz, amit elterveztem. Majd az emberek a sikerek láttán rájöttek, hogy tényleg lehet csinálni dolgokat és nem kell lemondani mindenről egyből. Számomra talán az egésznek ez a mozgatórugója.„

Hogyan és milyen céllal működik majd ez a labor?

„Nem csupán az volt a cél, hogy egy VR labor létre jöjjön, és ki lehessen próbálni a technológiát. Közösséget szeretnénk szervezni köré, hogy több legyen egy helynél, ahova be lehet menni, játszani, próbálgatni. A VR Lab egy olyan hely, ahol egymást tanítjuk, belső és külső előadóktól tanulunk, ami egy organikus és természetes fejlődést biztosít. Ahhoz, hogy az itt dolgozók tudjanak ezzel dolgozni, előfeltétel, hogy ismerjék, tanulják ezt a technológiát. És a VR pont az a terület, amit nem lehet könyvből megtanulni, meg kell tapasztalni. Ahhoz, hogy tervezni tudjak, hogy a felhasználó szemüvegén keresztül lássam a terméket, ahhoz nekem is meg kell élnem az élményt. Különben hogyan tudom beleképzelni magam a végfelhasználó fejébe, ha nem tudom, hogy melyek ennek a technológiának a korlátai?„

Mi a tervetek az IT Nighton, hogyan akarjátok elővezetni a VR Labot?

„Az előadásomban szeretném bemutatni, hogy mit jelent, miért fontos ez a labor az EPAM-nak. Hogy milyen meglévő metodikák vannak már a világban, hol tart most ez a technológia a gyakorlatban. Amerikában a technológiában dolgozóknak a vérükben van, hogy ne a gép, a monitor előtt ülve tervezzenek termékeket, most erre nekünk is lehetőségünk lesz itt Budapesten, a VR Lab-ben. Úgyhogy a cél az, hogy bemutassuk mit csinált eddig az EPAM ezen a területen világszinten, ezzel is beindítsuk az emberek fantáziáját. Hogy elmondjuk, ha vannak ötleteitek, gyertek, legyetek részesei ennek a közösségnek, építsük együtt, közösen!”

Rátai Dániel neve nemcsak azoknak lehet ismerős, akik otthonosan mozognak a technológia világában. A 2000-es évek közepén szinte minden létező díjat besöpört, amit feltalálók vagy kutatók megnyerhetnek, hiszen 19 évesen egy olyan virtuális valóság berendezést hozott létre, amitől leesett az álla a tech világ vezető kutatóinak is. A világ első asztali virtuális valóság berendezése, a Leonar3Do névre hallgató fejlesztés aztán világszerte ismert és alkalmazott eszköz lett, Rátai Dani – ahogyan mindenki ismeri – pedig lassan két éve az EPAM csapatának tagja. A szeptember 27-i EPAM IT Night egyik előadójaként és az EPAM VR Lab csapatának tagjaként beszélgettünk vele.

Szinte gyerek voltál, amikor hirtelen hatalmas sikert értél el a Leonar3Doval. Mikor és miért kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy létrehozz egy VR eszközt?

„A történet óvodás koromig nyúlik vissza, ekkor a nyolcvanas évek végét, a kilencvenes évek legelejét éltük, tehát a virtuális valóságnak nyoma sem volt. De valahol talán mégis; a korosztályom biztosan ismeri a Varázsceruza című rajzfilmet, amiben a főszereplő kisfiú térben rajzol és megelevenedik, amit felvázol. Emlékszem, hogy ovisként a film kapcsán azon kezdtem gondolkozni, hogyan tudnék egy olyan varázsceruzát készíteni, ami a térben tud rajzolni. Az volt a kiindulás, hogyan tudnék egy tollba olyan tintát rakni, aminek a sűrűsége megegyezik a levegő sűrűségével. De akkor csak eddig jutottam, mert rájöttem, hogy ez azért nem jó, mert akkor a térbeli „rajzot”elfújja a levegő, nem tudna tartósan megmaradni. Így oviban letettem róla, hogy ezt megcsináljam. Utána középiskolában aztán újra előjött a gondolat.”

A kettő között mit kezdett az iskolarendszer egy ilyen gyerekkel? Valakivel, aki 5-6 évesen olyan tintán gondolkodik, aminek a sűrűsége megegyezik a levegőével?

„Sokat tudnék erről mesélni. Az általános iskolai felvételin leszúrtak, mert a kutyának két lábat rajzoltam, mert az első kettő eltakarja a hátsó kettőt, de ezt nem fogadta el a tanító néni. Majd nem sokkal később az általános iskola első osztályában megállapították, hogy gyengék a matematikai képességeim. Rögtön az első osztály után iskolát is váltottam, az új iskolám szerencsére szuper volt. Középiskolában két sulit végeztem párhuzamosan egy lengyelt és egy magyart. A kintiben utolsó évben aztán megbuktattak informatikából, bár annyira nem zavart, mert addigra már elkezdtek jönni a versenyeredmények, és megvolt a magyar érettségim. Érdekes visszaemlékezni ezekre az élményekre, de összességében hatalmas szerencsém volt az iskoláimmal és rengeteg támogatást kaptam tőlük. A szüleim bár bölcsészek voltak támogattak, de nem nagyon értették, mit csinálok. Apu egyszer mesélte nekem, hogy akkor értette meg, hogy ezt mennyire komolyan gondolom, amikor csináltam egy gázáramlás szimuláló szoftvert. Mivel akkor még középsulisként új volt a kódolás, nem tudtam debugolni a kódot, strukturálni meg pláne nem, úgy oldottam ezt meg, hogy kinyomtattam az egész forráskódot, - betöltötte a lakást, hat méter hosszú papírguriga volt –és a földön térdelve filctollal keresgettem a hibákat a kódban több napig.”

Minek a hatására éledt újra az óvodáskori ötleted megvalósításának a vágya?

„Tizenhárom éves koromtól autó formatervező akartam lenni, ekkor kezdtem el újra azon „kattogni”, hogyan tudnék térben rajzolni. Ekkoriban láttam a Spektrumon egy filmet egy kutatócsoportról, akik a madarak vonulását vették fel két kamerával és 3D-ben digitalizálták a raj struktúráját. Elkezdett összeállni, hogyan tudnám megoldani, amit elképzeltem. Bár gyakorlatilag nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy virtuális valóság, lényegében létrehoztam egy VR berendezést. Akkoriban ezek olyan tíz, de inkább százmilliós nagyságrendnél kezdődtek, nekem sikerült 15 000 Ft-os ráfordítással megoldanom. Hatalmasat szólt a találmányom; 2005-ben az INTEL Isef-en, a fiatalok feltalálók, tudósok világdöntőjén, 6 első díjat sikerült nyerni vele. Döbbenetes élmény volt, az egész csarnokból jöttek az emberek, pedig 1447 pályamű volt kiállítva. Az egyik zsűritag például, aki maga is foglalkozott ezzel a területtel és részt vett százmilliós VR labor létrehozásában percekig állt a találmányom előtt és nem hitt a szemének. Hogy 50 dolláros nagyságrendben egy sima laptopon összeszerelve látja megvalósulni, amin egész teamek vagyonokat beleölve dolgoztak. Így indult be a Leo, jött a díjeső, állami és üzleti részről is a megkeresések. Létrehoztunk egy céget a családdal és, egy nagyon hosszú, sokéves folyamat következet rengeteg hegyet és völgyet bejártunk.”

 Mindebből aztán hogyan alakult az EPAM-os karriered?

„A cég volt amikor nagyon pörgött, több milliárd forintos nagyságrendben sikerült tőkét injektálni a projektbe és világszerte több tucat disztribútor forgalmazta a Leót, ám jöttek nehezebb idők is, amikor megszorításokra és változásokra volt szükség. Bár a cég, pontosabban a ma már a Leó szoftveres ágát tovább vivő utódcég éli az életét, számomra másfelé vezetett az út. Egy véletlen folytán összefutottam egy fejvadásszal, aki korábban a mi VR vállalkozásunkhoz is hozott embereket. Ő volt az, aki azt gondolta, hogy az EPAM-al érdemes lenne egymásra találnunk, így általa kerültem ide, lassan két éve. Már itt dolgoztam, amikor tavaly ősszel Radányi Zoli, az EPAM Experience Design Director-a megkeresett. Mondanám, hogy csillogó szemmel, de mivel telefonon beszéltünk, inkább az a helytálló, ha azt mondom csillogó hanggal. Elmondta, mik a tervek, hogy fog összeállni ez a labor, milyen eszközök lesznek. Ez most egy nagyon izgalmas kísérletezgetés, ezért is csúcsszuper a VR Lab-ben, hogy szinte az összes jelentős VR eszköz megtalálható, sok-sok egyéb mellett például egy Hololens is, amiből Magyarországon jó, ha néhány darab van. Részt venni mindebben nagy élmény számomra is, hatalmas lehetőségek vannak ezen a területen. Hiszen növekedőben van a terület, még kialakulóban vannak a sztenderdek, kérdéses még, hogy mi lesz az a végső technológia, ami egységgé áll össze.”

Mit vársz az IT Night-tól, mivel készülsz erre az estére?

Tavasszal már összejöttünk egy meetup-on, mi EPAM-os nők és egy egész teltháznyi érdeklődő. A sikeren felbuzdulva augusztus 30-án, a következő meetup-on ismét beszélgetünk a munkáról, szerepekről, lehetőségekről. Kedvcsinálóként a „Mi, EPAM-os nők - A munkában nem ismerünk nemet, avagy karrier és siker az IT szakmában „ meetup előadójának és a kerekasztal beszélgetés résztvevőinek tettük fel ugyanazokat a kérdéseket, ők pedig válaszoltak. Ezúttal Boros Barbara, Application Support Team Leader véleményét ismerhetitek meg.

Hogyan látod, mi a jelentősége, egyáltalán van-e jelentősége a munkád kapcsán annak, hogy nő vagy?

“Személy szerint én nem igazán érzem ennek a jelentőségét. Talán az egyetlen terület ahol előny és hátrány is lehet nőnek lenni a csapatok vezetése. Tudok olyan esetről ahol nem, vagy csak nehezen fogadott el egy-egy kolléga női vezetőt – de nem nehezebben, mint például jóval fiatalabb vezetőt –,ellenben úgy gondolom, hogy például érzelmi intelligencia terén jellemzően erősebbek tudnak lenni evolúciósan a nők, ami előny lehet people management-ben.”

 Mennyire jellemző, hogy a területen, ahol dolgozol, vannak rajtad kívül nők?

“Tulajdonképpen elég sok területen megfordultam már az IT-n belül. A pályám elején adatbázis fejlesztéssel, optimalizálással foglalkoztam, utána egy ideig tesztelőként, majd tesztelési vezetőként dolgoztam. Itt a Quality Assurance kompetencia és csapat felépítéséért feleltem a cégen belül, ami akkor egy új területnek számított. Később kineveltem az utódomat, és a belső üzemeltetésért és applikációkért felelős csapatot vettem át. De foglalkoztam minimális webfejlesztéssel is. Jelenleg egy fejlesztő csapatot vezetek és egy task management rendszer bevezetését irányítom, de a közeli céljaim között szerepel Project Managerként folytatni tovább. Ezeken a területeken kisebb-nagyobb arányban mindenhol találkoztam nőkkel, akik talán azért is tűnnek fel jobban, mert még mindig kevesen merik közülünk az IT területet hivatásukként választani.”

Szerinted melyek azok a tulajdonságok, amik a munkádban a legjobban támogatnak? Vajon vannak-e tipikus női tulajdonságok vagy ezek mind tanult szerepek, amiken változtathatunk, ha másképp neveljük a gyerekeket?

“Nekem leginkább a szervezőkészség, rugalmasság, kreativitás, bátorság és a folyamatos tanulni és fejlődni akarás vált hasznomra az eddigi karrierem során. Ezek közül tapasztalataim alapján talán a szervezőkészség gyakoribb a nőknél, de ez is tanulható és sokban függ a környezettől, neveltetéstől. A családban nálunk nagyon fontos szerepet töltött be és tölt be még mindig a sport, ezáltal természetes volt, hogy mindig legyen egy cél előttünk, minden nap jobbak akarjunk lenni önmagunknál és ezért folyamatosan képesek legyünk a maximumot teljesíteni. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon hasznos tapasztalat a szakmai élethez is, ugyanis az IT is egy olyan terület, ami napról napra fejlődik, változik és az érvényesüléshez nekünk is lépést kell tartanunk vele. Úgy gondolom, hogy jó logikai készséggel és szorgalommal a nők ugyanúgy jól teljesítenek ebben a férfiak által kedveltebb szakmában is, a nemi arányok nagy különbsége inkább keresendő a pályán gondolkodó nők önbizalomhiányában.”

Mivel segíti a nőket az EPAM? Mennyiben különbözik más cégektől e téren, neked milyen tapasztalataid vannak?

“Úgy gondolom azzal segít minket, hogy nem juttat különösebb előnyökhöz, de nem is különböztet meg hátrányosan. Az egyenlő esélyek és támogatás a karrier fejlődésben, az objektív és egységes előléptetési folyamat, valamint a 360 fokos értékelések teszik szerintem kiemelkedővé a versenytársak közül. Alapvetően kevesen vagyunk nők a szakmában, ami együtt jár egyfajta figyelemteli várakozással a férfiak részéről, hogy vajon megálljuk-e a helyünket, ki tudunk-e emelkedni, vagy beletörik a bicskánk. Ha felszólalunk, figyelnek ránk. Az elismerésért viszont talán jobban kell küzdeni és bizonyítani.”

Szerinted milyen az ideális munkahely gender szempontból?

Az idei GPU Day már a nyolcadik a sorban, a rendezvény a kezdetek óta kétnapossá duzzadt és mind a fejlesztők, mind a kutatók egyik jelentős fóruma lett az évek alatt.  A rendezvény tapasztalatairól és az idei előadásokról beszélgettünk Harangozó Szilveszterrel, az egykori szervezővel, aki ma már az EPAM szoftverfejlesztőjeként dolgozik.

Úgy tudom, hogy nem csupán résztvevőként, de szervezőként is vannak GPU Day-es tapasztalataid. Hogyan kerültél a rendezvény közelébe?

„Az ELTE-re jártam fizikus szakra, később részecskefizikai doktorira. A Wigner GPU Laboratórium   kutatóiként úgy gondoltuk, hogy szeretnénk egy olyan napot, eseményt, ahol megvitathatjuk egymással a kutatási eredményeinket, feltehetjük egymásnak kérdéseinket. A grafikai processzorok akkoriban kerültek a köztudatba – azóta már kifinomult módszereket találtak ki a felhasználásra – és ennek mentén igyekeztünk témákat összeszedni, előadókat felkérni erre a napra a Wigner Fizikai Kutatóközpontba. Mikor én is idekerültem, mint doktorandusz, és innentől aktívan részt vettem az esemény megrendezésében, már olyannyira kinőtte magát a rendezvény, hogy olyan helyekről is hívhattunk előadókat, mint a CERN, az Intel, az AMD, az Nvidia, vagy a Microsoft.”

Ebben a közegben természetes dolog, hogy egy CERN kutatóval a diákok a legnagyobb természetességgel kommunikálnak?

„Egy diáknak ez valóban nagy lehetőség, neves kutatókkal, tudósokkal találkozni. Ugyanakkor mindez teljesen egyenértékű azzal, ahogyan mi az EPAM-ban dolgozunk. A legnagyobb természetességgel beszélhetek egy nálam magasabb pozícióban lévő menedzserrel, helyezkedjen el a hierarchiában bárhol. Ugyanez igaz a tudományos életben. Egy olyan esemény, mint a GPU Nap mindkét terület, az üzleti és a kutatói számára is lehetőség. Tanulunk egymástól, más nézőpontjaink vannak és ezek adott esetben kiegészítik egymást. A kutatók olyan területekre is „kimerészkednek”, ahova mi nem merünk, mert Enterprise környezetben nem használunk kevésbé kipróbált megoldásokat, ezeknek ők az úttörői. Ők viszont nem rendelkeznek olyan technológiai parkkal, amit mi a versenyszférában ismerünk, mert ezek mindennapi munkánk részei. Éppen ezért, ez egy nagyon gyümölcsöző kapcsolat tud lenni. „

A szakmában viszonylag ritka, hogy egy konferencia, ahol ekkora tudás összpontosul, ingyenes.

„Valóban az és éppen ez az ingyenesség üzeni, hogy itt elsődlegesen a tudás megosztása a cél, hogy a szakemberek egymás közt véleményt cseréljenek, átadják egymásnak az ismereteiket, illetve az egyetemisták találkozhassanak azokkal, akiktől tanulhatnak, ösztönzést kapjanak.”

Számodra mi volt igazán ösztönző idén a konferencián?

„Mivel elkezdtem foglalkozni a kvantum számítástechnikával, ami a jövő egyik meghatározó kérdése lesz, az erről hallott ismeretterjesztő előadást emelném ki elsőként. Ennek a területnek a fejlődésébe szeretnék a későbbiekben becsatlakozni. A másik izgalmas előadásnak témája egy alkalmazott technológia volt, egy nagy számítású igényű feladatokra optimalizált nyelvi elem bemutatása, melyet már lehetséges, hogy a most induló projektemben is alkalmazhatok. Harmadikként pedig egy olyan módszert említenék, mely egy, már általunk is bevetett szoftverfejlesztési módszerrel képes bizonyos FPGA-kat, azaz programozható chipeket meghajtani. Úgy gondolom, hogy mindannak, amit a konferencián tanultunk helye van és tudni kell a megfelelő helyen alkalmazni a projektjeinkben.

Szerinted mi a kulcsa, hogy ma valaki akár tudományos, akár üzleti oldalon igazán sikeres legyen?

„A sikernek három alappillére van. Az egyik a tőke, a másik a szakmai tudás, a harmadik a kapcsolati háló. Manapság ez utóbbi értékelődött fel igazán. A kilencvenes években a rendszerváltás környékén például a szakmai tudás volt az elsődleges, egyénileg is könnyebben lehetet ezáltal érvényesülni. A tőkének mindig is fontos szerepe volt, de ma a kapcsolati háló az alapelem. Nagyon fontos ezért, hogy ennek legyen megfelelő terepe, ahol minél többféle emberrel lehet találkozni. A kapcsolat a kutatói szférával ezért nagy jelentőséggel bír. Ha ennek a hármas egységnek a mentén gondolkodunk egyénenként is, akkor tudunk előrébb kerülni a versenytársainknál.”