MIUT 60
Röviden: visszatértem, idén 60 km-es távot futottam le, nehéz volt, túléltem, @*#! lépcsők!
TLDR
Amikor 2022 áprilisában a starttól 42 km-re befutottam a MIUT céljába, tudtam, hogy a következő évben vissza kell jönnöm egy ultrára. Akkor az volt a leghosszabb, legszintesebb (1900m) futásom. Azóta minden edzésem, versenyem felkészülés volt a 60 km-es távra (3200m szinttel). A tavalyi Visegrád Trail is, amire még precovid időkben neveztem, hogy 2020 "nagy" versenye legyen, és az első (kis-) ultrám a Szőlőskör is. Igyekeztem 30 feletti távokkal is edzeni, szinteztem, lépcsőztem Buda egyik legmeredekebb utcájában, optimalizáltam a felszerelésem, a frissítésem, megterveztem mindent, amit tudtam. A célidőmet, szakaszokra bontva is belőttem a kategóriám tavalyi dobogósaihoz. A bronzérmes 8:51-et futott, ehhez mértem magam. (Tavaly meg V45-ben voltam a legöregebb, idén a V50-ben a legfiatalabb, és reméltem, nem lesz sokkal erősebb a mezőny.) Tudtam, hogy ezek csak álomidők, mivel a két táv utolsó három, közös szakaszán hasonló tempókra lett volna szükségem, most 26 km és 2300 m emelkedés után, mint amit tavaly 10 km és 1000 m után tudtam.
A keddi érkezésünk nem volt teljesen zökkenőmentes, a nagy széllökések miatt csak a második leszállási kísérlet sikerült, bár ezt még az a helyi planespotter se hitte volna, aki a domboldalból élőzött, és a gép már szinte vele egy magasságban volt, de az orra még nem a pályát, hanem a spotter kameráját célozta. A lényeg, hogy ez a pilóta igazán megérdemelte a tapsot, mi pedig megkezdhettük az előszezonos nyaralást/felkészülést a versenyre. Pár napja már visszafogtam a szénhidrátbevitelt, és szerda vacsorától kezdtem feltölteni a raktárakat. Kellett is, mert szerdán letudtunk egy szintes kirándulást, én futást. Másnap egy nagyobb kört autóztunk, de kevesebbet mászkáltunk, péntekre pedig csak a regisztráció és pihenés maradt. És megjött az eső is, hogy legyen egy kis sár, meg pára, de szombatra már tiszta időről szólt az előrejelzés.
A funchali szállásunkról nagyon korán kellett volna indulni a rajtba, az északi parton fekvő Boaventurába, és még korábban, ha a transzfert kérek, és el akarom érni az indulását Machicóban. Ezért inkább kivettünk egy szobát a rajthoz közeli Ponta Delgadában, autóval öt percre a rajttól. Este a szálloda teraszán nem egy vendég karján láttam sportórát, és a MIUT karszalagját. Innen amúgy a 85-ös táv São Vicente-i rajtja is öt percre van.
Szombat reggel 6 előtt keltem, megettem a szokásos zabpelyhemet, banánomat, feltöltöttem a kulacsaimat – a felszerelés már össze volt pakolva. Öltözés, bemelegítés, be a kocsiba, és fél 8-kor már Boaventura főterén, a rajtzónában vártam az indulást. 250 méterrel a tengerszint (itt: óceán) felett. Visszaszámlálás, rajt, és egyből zúztunk a völgybe vagy 100 métert, hogy onnan kezdjük az emelkedést a 1760-ig, a Pico Ruivo menedékházához. Előtte volt egy frissítőállomás 6 km-nél 470 méteren. Odáig főleg futható volt a terep, kevés lépcsővel, a tervhez képest csak 2 perc hatrányban voltam.
A következő 10 km inkább lépcső, hegymászás, illetve meredek vízmosásba oltott erdei ösvény volt. Csodás környezet, a 60-as táv nagyon szép szakaszokkal tud többet a 42-nél. Az emelkedő nekem nem barátom, inkább lefelé vagyok gyors (meg bátor), de itt nem örültem a közbeeső lejtőknek, mert tudtam, hogy csak eltávolítanak a legmagasabb ponttól. Amikor a hegy déli kopár oldalára kerültünk, visszasírtam az északi oldal dús vegetációját, főleg az árnyékot, de amikor elértem azt a pontot, ameddig a szerdai kiránduláson felderitettem a terepet, tudtam, közel a frissítés. A hátrányom 13 percre nőtt, de az kaptatók miatt ez benne volt a pakliban. Vizet töltöttem, ettem, ittam, és indultam a túristás szakaszra.
A Pico Ruivo és a Pico de Arieiro között egy kő- és fémlépcsős, drótkorlátos, alagutas látványosság van, eszméletlen panorámákkal, jó időben is száguldó felhőkkel. A kirándulók jellemzően vagy az Areiróról indulva, oda-vissza, vagy ha taxival, busszal közlekednek, egy irányban szoktak megtenni. Igen, a verseny napján is. Szerencsére olyankor nem túl sokan, és tudják is, hogy verseny zajlik, elengedik a futót. Vagy mászót, esetenként vánszorgót. Mert itt is sok a lépcső, kevés a futható, lejtős vagy vízszintes rész. Utóbbiak közé tartozik pár alagút. Alavsony belmagassággal, sötétséggel. Amikor az erdőben sötétedik ránk, a szemünk hozzászokik az egyre kevesebb fényhez, és ha felkattintjuk a lámpát, nappali világosság van az orrunk előtt, de amikor a vakító napsütésből beérünk egy 50 méteres vaksötét alagútba, ugyanazzal a lámpával nem látunk semmit egy jó darabig. A tócsák csillogását sem. Így amikor az első hosszabb alagút bejárata után bokáig merülünk az első tócsába, elégedettek lehetünk, hogy a totál száraz versenyen is sikerült elázni.
Sok-sok, és még egy kevés lépcső után megérkeztem a Pico de Areieo melletti időmérő ponthoz. Itt három említésre méltó dolog történt: 1. Ez nem frissítőállomás, a Ruivón teletöltött vizeskulacsom azonban szinte kiürült (a másik kulacsban izó volt). Szerencsére tíz méteren belül van egy mosdó, ahol újratölthettem. 2. A hátrányom tovább nőtt, már 22 perc, de kb. 20 km, szinte csak lejtő következik. A kondim jó, lábaim még bírják, csapassuk! 3. Csapatom. Bal lábbal belépek egy kő mellé, boka billen befelé, nekiütődik a kőnek. Szikrákat látok, de nem komoly, a mozgásban nem akadályoz. Pár perccel később már nem is érzem. Majd másnap. (Igen, most már fáj, de csak egy kis felszíni seb.)
Futok lefelé, hagyom dolgozni a gravitációt. A sziget déli oldalán beérünk a felhőbe, enyhül a hőség, felváltja a pára. Hamarosan elérem Chão da Lagoát, a frissitőpontot, ahol becsatlakoznak a maratont futók. Hiába a lejtő, nő a lemaradásom, de csak további két perccel. Frissítés közben összefutok a román sráccal, aki a gépen mellettem ült. A 115-re jött, de előjött egy régi sérülése, el sem indult, most csak szurkoló. Nem kapkodok, töltök, eszem, kifújom magam. A héjában sült édesburgonya kihagyhatatlan.
Innen már ismerős a terep, viszont kerülgethetem a maratonisták derékhadát. A hosszú egynyomos, levada melletti ösvényen beragadok egy 5-6 fős csapat mögé, pihenek a tempójukkal; amikor kiszélesedik az út, otthagyom őket. A legszebb erdős részen, 32 km körül merül fel először a gondolat, hogy mit keresek én itt, fáradt vagyok, és még nagyon sok van vissza. Elhessegetem. Durván meredekre vált a pálya, mintha egy vízmosásban futnánk, itt is megelőzök pár óvatoskodót, aztán a széles, sziklás dózerúton még jónéhányat. Főleg zöld rajtszámos 42-eseket, de akad pár türkiz(?) 60-as is. Közeledem Portelához, 37 km körül járok, és fájnak az izmaim. Volt már ilyen máskor, csak akkor már nem sok volt hátra, most meg előttem egy bő félmaraton. Félreteszem a gondolatot, befutok a frissítőpontra.
Ez a leghosszabb szakasz két pont között, 11+ km. Újabb 8 perc, összesen 32 a lemaradásom. Tudom, mi vár még rám, ezért itt engedem a célidőt, és már csak 10 órán belül szeretnék beérni.Porto da Cruzig rengeteg, lekerekített, apró kövekből kirakott, futáshoz nagyon nem jó sűrűségű lépcső vezet le, egy kevés levada-ösvény, és a város utcái. Legalább száraz a pálya, tavaly a lépcsők csúsztak is az esőben. Ennek ellenére még 3 percet begyűjtök, 35 a hátrányom.
Innen indul a 16 km-es táv, benne van a MIUT lényege: tengerpart, lépcsőzés, meredek emelkedő, szintút a tengerparti meredélyen, levada melletti futás, meredek lejtők, és persze a célegyenes. Felfelé már nagyon szenvedős a mászás, ezt tavaly is utáltam, de most legalább tudom, meddig tart. A szintúton meg-megállok fotózni a panorámát, és amikor elmegy egy 60k-s lengyel lány, beállok mögé a tempójára. A legkisebb emelkedőket is megsétálja. Ez nekem is tökéletes, pihenek, erőt gyűjtök az utolsó 6 km-re. A gerinc előtti enyhe emelkedőn megelőzöm, plusz pár másik futót is, akiket közben utolértünk, és száguldok lefelé. Szó szerint. Kemény, nagysziklás terep, de az őrültet elengedi mindenki. Csak egyszer csúszik meg a lábam, de kimozgom a hibát, esés nélkül. A Strava szerint ez az egyetlen szakasz, amin gyorsabb voltam, mint tavaly. Elérjük a Machico völgyének levadáját. Nagyon szemét egy állatfajta. Ott csordogál benne a víz a beton- vagy letaposotott föld ösvénnyel párhuzamosan, futásirányban. Tehát lefelé megyünk. De olyan csekély mértékben, mintha vízszintes lenne, vagy emelkedne az út, ami lehetetlen, biztos csak a fáradtság teszi. A sétáló (itt, minek?) maratonisták elengednek, és befogok egy zöldpólós portugált is, aki ismerős a rajt óta. Jó rég volt, nem is emlékszem rá, csak verseny után találom meg egy fotómon. Elengedne, de nem sietek, vonatozok mögötte. Csak akkor előzök, amikor kiérünk a hegyi utcára; itt nagyobb a lejtés. Még 2-3 km. Pár meredek egynyomos, aztán újabb utcák, végül a kecskelegelő. Ez egy meredek, füves, hepehupás domboldal, amin kecskék legelnek kikötve. Tavaly nagyot száguldottam lefelé, pont úgy mint most a zöldpólós portugál, aki ezek szerint nem szakadt le, és a dombtetőn megelőz. Képtelen vagyok felvenni, vagy akár megközelíteni a tempóját, botorkálok lefelé, talán egy-két 42-es mellett megyek csak el. Az utolsó pár utca már semmi extra, jön még egy utolsó lépcsősor lefelé, csak hogy ne felejtsük el, mit kell utálni, gyalogoshíd, célegyenes. A híd előtt utolérek egy 60-ast – a hátizsákokra tesznek taget regisztrációnál, így hátulról is látszik, hogy ki melyik versenyt futja. Összeszedem a maradék erőmet, és olyan sprintet tolok, hogy ne legyen kedve visszaelőzni. 9:35:13. 84. hely. Kategórián belül a 6. Megnézem a rajtlistán, mire lett volna elég a 8:51 idén. Arra, hogy ne 51 perccel, hanem csak 5 perccel maradjak le a kategóriám 5. helyezettje (8:46) mögött. (Meg persze egy vagy 30 pozíció abszolútban, de ez nem érdekes.)
Jó volt a frissítésem, egész jó lett az időm, és nem nyírt ki a verseny. Másnap már kirándultam, talán futok is még egyet itt.Nagyon jó, szép, jól szervezett verseny a MIUT. Én eddig még nem futottam ekkora távot, szintet, sem egyhuzamban ennyi ideig. De még fogok, az biztos. Hogy jövőre itt a 85-ön? Most nem vágtam rá befutás után a választ, de már halványul a lépcsők emléke...











