#mitakarok

Nagyon, nagyon kuszák a gondolataim. Pontosabban nem is kuszák, inkább cikáznak, rohannak, száguldanak a fejemben.

Ma este, 2016. február 2-án fogalmaztam meg és mertem kimondani először életemben: ez az álmom. Valószínűleg egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki a mai esemény, a Cécile – Luxushotel Hungary – hatására ezt érezte. Bizonyára akadnak olyanok is, akik elbizonytalanodtak inkább, de én nem! Soha nem láttam még ilyen tisztán, hogy mit akarok!

Folyamatosan keressük önmagunkat, már szinte gyerekkortól kezdve próbálunk társadalmi nyomás hatására görcsösen rájönni, hogy kik akarunk lenni felnőttként, mit akarunk csinálni „ha nagyok leszünk” és így tovább.

Kezdek rájönni, hogy én tulajdonképpen egész eddigi életemben féltem beazonosítani, hogy mivel akarok foglalkozni és hol. Persze a dolog rengeteg, ezer és egymillió kérdést vet fel, annál is több dolog tisztázatlan, de legalább egyet letisztáztam: az ötcsillagos luxusszállodák misztikus, bennfentes körébe akarok tartozni. Elsősorban nem, mint vendég. A diszkréció, önuralom, kifinomultság, műveltség és széles látókörűség az, amit a végletekig akarok gyakorolni. Zsíros szállodai titkokon, mocskosakon, undorítóakon, meghökkentőeken és felháborító titkokon akarok ülni mosolyogva, úgy, hogy a szemem se rebbenjen. Mert képes vagyok rá. Mert alkalmas vagyok rá. Tudom milyen érzés az, amikor belülről égető érzés mardos, hogy üvöltözni és kioktatni kellene az ügyfelet, aki a kedvesség és emberiesség írmagját sem mutatja, nekem viszont makulátlanul kell felelnem s a kezembe vennem a dolgokat.

Az első kérdés, ami felmerül bennem a szakmai kérdések után a párkapcsolat és a magánélet. Vajon a párom, aki mellettem van, tud majd támogatni? Mellém áll majd? Úgy érzem, félek elé állni és azt mondani: ez az álmom. Félek lemeztelenedni előtte annyira, mint saját magam előtt. Félek neki elmondani, hogy ezt akarom csinálni és itt akarok dolgozni. Hogy fogja érinteni és mit fog gondolni rólam? Támogatni fog? Akarom, hogy támogasson, és megértse. Ez kihívás. És csak keveseknek sikerül. Nem csupán a pénz miatt, de persze azért is, mert mindig is a luxusban akartam forogni, szaftos pletykákat hallani, tűzközelben lenni. Nem tagadom egy percig sem! Azt sem tagadom, hogy sznob vagyok. Vállalom. Viszont el tudom magam helyezni, évről évre egyre világosabban kirajzolódik bennem, hogy mit akarok, ki akarok lenni és az, hogy mi tesz boldoggá. Keményen hajtok, a céljaimat időről időre letisztázom.

Nagyon fontos kérdés ez. Valójában a legtöbb ember nemhogy azt nem tudja, hogy mivel akar foglalkozni, hanem azt sem, hogy mi teszi őt boldoggá. Rengetegen nem képesek elhelyezni a sorsukat (talán még én sem, hiszen minden viszonylagos) sem pedig megfogalmazni és megérteni, észrevenni, hogy mi teszi őket mindazzá, akik ma.

Napról napra ébredek rá, hogy a családom és a szerelmem nélkül semmi sem lenne. Úgy érzem, hogy a boldog és biztos párkapcsolatom tesz boldoggá, ahogyan a támogató családom is. A családom mindig is kerek volt, ahonnan rengeteg Értéket kaptam s ezek az értékek még csak az utóbbi néhány évben kezdenek lassan testet formálni: család, otthon, szeretet, biztonság, egzisztencia.

Gondolatmenetemmel egy ív rajzolódik ki bennem. Mindez az önmegvalósítás és a jövőképem megfogalmazása. Hogy teremtem meg az egzisztenciát, amire mindig is vágytam, amit mindig is meg akartam teremteni a saját erőmből. Hogy építem fel azt a vasbeton családi szeretet magam köré, amit én is kaptam gyerekként. Hol és milyen értékekkel akarom felnevelni a gyerekeimet és mire akarom tanítani őket, merre akarom terelni őket. Megszámlálhatatlan ilyen kérdés kavarog a fejemben.