Nem szeretnék normális életet!
Therapy cover X #Writecast🍄🟫🪐
Harmadik epizód - Második rész
A mai napig készítek kézzel írt levelet, vagy képeslapot. Számomra időtálló cselekedet. A barátnőim személyre szabott üdvözlőkártyát kapnak a születésnapjaikra. Vicces és intim egyszerre. A felnőtt és a gyerekkori levelezésben az a különbség, hogy mindent túlgondolunk. Szépen és választékosan szeretnénk fogalmazni. Egy kézzel írt levélben, az ember mindig sebezhetőbb és hamarabb mélyül el, mint egy messenger üzenetben. A kézzel írt levelet általában megtartják, a messenger üzenetet kitörlik, és még le is tiltanak. Nem sok embernek küldtem felnőttként kézzel írt levelet, vagy ajándékoztam személyre szabott ajándékot, de akiknek igen, azokhoz mély kapcsolat kötött. Gyerekként a levelezés izgalom volt. Alig vártam, hogy matricákat és ajándékokat adjunk egymásnak. Megbeszéljük a nyári programokat az unokatestvéremmel. A levelezésre egyébként édesanyám szoktatott rá.
„Kíváncsi lennék melyik volt/lesz az utolsó olyan generáció, ami még veszi a fáradtságot és megírja kézzel a levelet a barátnőjének, unokatesójának, vagy akárkinek.” – Bellango
Erre én is kíváncsi lennék, és ha megkérdezném az unokahúgomat, aki 2009-ben született valószínűleg azt felelné: „mi már nem.” Többek között azért sem, mert mire ők megtanultak írni, olvasni, addigra már nem csak iwiw, msn, myvip, facebook létezett, hanem Instagram, Twitter, Tumblr, Snapchat és minden lószar egyaránt. Az ő gyerekkoruk már nem nomád vagy félnomád életből állt.
Ezért sem értem, hogy én milyen generáció vagyok. Elvileg Z, a korai verzióból, akik már felnőttek. A későbbiek, még csak most kezdenek pelyhesedni. Óriási szakadékot érzek a saját generációmon belül is. Bellango kérdését megválaszolva, szerintem a 2006-os évjárat volt az utolsó, akik még élhettek félnomád gyerekkort. Ebből néhány kreatív, ügyes kezű gyerek, alkotásból készített leveleket.
„A googledocs megnyitása azt a varázslatos pár pillanatot hozza el, mint annak idején a postaláda rozsdás kis ablakának nyikorgása.” – Bellango
Nekem, ilyen érzést vált ki a Discord chatünk is. Azonnali dopamin, mint a cukor. Egyiket sem tudod letenni, vagy abbahagyni. Reggel, amikor felkelek az az első, hogy ránézek a telefonom képernyőjére és csekkolom az aznapi friss híreket.
„Emberek arra használják ezt a kicsit sem veszélytelen rendszert, hogy profilképeket generáljanak magukról a Facebookra.” – Bellango
Úristen! Erről van egy nagyon vicces, kissé kellemetlen élményem. Két évvel ezelőtt beiratkoztam esti suliba, ahol bekerültem az akkori messenger csoportba. Ott végig néztem a listát, lestalkoltam néhány profilképet. Megnéztem egy csaj képét és valami nem stimmelt. Nem tudtam megmondani, hogy az AI generált profilkép. Eltelt néhány nap, mire szembejött velem a social media egyik platformján ugyanaz a sablon, csak más arccal. Rém kellemetlenül éreztem magam, hogy egy AI fotó megtévesztett. Néhány nappal később az a nő is megérkezett, hát mondanom sem kell, hogy nem a borsó meg a héja volt. A mai napig nem értem, ahogy a faceappot sem. Embereknek nem kellemetlen hamis képet generálni magukról? Mindenki tudja, hogy nem ők vannak a képen. Érdekelne, hogy mi zajlik le az agyukban, amikor ilyen ötleteket táplálnak a sejtjeik.
„És nem tudom eldönteni, hogy ezt vajon direkt engedték rá az emberekre, hogy valamiről nagyon jól elvonja a köz figyelmét, vagy az egész világ egy hektikus ganédomb, ami folyton pengeélen táncol, és csak a véletlenen múlik, hogy éppen mikor írtja ki saját magát.” – Bellango
Szeretném azt gondolni, hogy az emberiség valami szuper klassz, magas intelligenciával rendelkező istenség, de akkor hazudnék. Az már rég nem a világ állapotáról szól, hanem arról, mit építenék én egy sztoriba. Önmagában sosem gondolkodnak következményekben, csak a pénzben. A pénz nem ad biztonságot, ahogy az életet sem fosztja meg a haláltól. Nincs elég gondunk, egy AI még pont kellett erre a világra. Szeretnék én is egy unatkozó balfasz lenni, aki fent ül az íróasztala mögött, és elbaszott döntéseket hoz. Ami után pénzt kap.
„Van, aki a mesterséges intelligencia miatt öngyilkos lett, van, aki hozzáment feleségül.” – Bellango
Jó, hát ezek az emberek már az AI előtt is kezelésre szorultak volna. Nekem senki ne mondja, hogy ez rendben van. Ez a gondolat megszületett valaki elméjében. Nem értem, hogyan lehetséges hozzámenni feleségül, és ki volt az, aki ezt engedélyezte? Nagyon sok kérdésem lenne efelől. Napestig tudnék ott ülni és csak kérdezni. Az öngyilkosság kemény. Az a személy, aki fontolgat bárminemű önsértést, az AI nélkül is megtette volna. Ez egy legutolsó trigger volt benne.
Tudod, ez már a gyökerétől el van baszva. A társadalom nem fordít kellő figyelmet a népre. Az emberek nem kapnak megfelelő ellátást, mert minden bagatellizálva van. A „jól van az úgy” mentalitás miatt van ennyi sérült ember, akikre most ráengedték a mesterséges intelligenciát. Hányingerem van a világtól, mert itt tényleg minden a pénzről szól.
„Van, akinek valóban a ChatGPT a legjobb barátja.” – Bellango
Valahol elkezdtem szánni a társainkat. Az rendben van, hogy az életben nem sikerülnek kapcsolatok. Időnként pofára esünk és a taknyunkon csúszunk a földön. És mi van utána? Semmi. Felállunk és megyünk tovább. Ismerkedünk másokkal. Fejlődünk, tanulunk, hogy megint hibázzunk és ezt csináljuk életünk végéig, ameddig meg nem döglünk egy szép napon. Mennyire lehet elkeseredve egy ember, aki a Chat GPT-t használja barátkozásra? És akkor jöjjön az egymilliódolláros kérdés: „A környezete miért nem segít neki?” Az emberek leszarják egymást, mert a világ felgyorsult. Azonnal akarnak mindent és mindenkit, majd megsértődnek, ha nem kapják meg. Érdek kapcsolatok léteznek többnyire. Ezek után valahol együtt tudok érezni. Mégis azért az ember ösztöneiben ott van a küzdelem, egy adott élethelyzet után. Teljesen jól látod a következmények dominóhalmazát, csak idő kérdése mikor inog meg a sor és indítja el a sorozatot. Egy végtelenül elkeseredett, kiégett népség nyakára engedték rá a mesterséges intelligenciát, csak azért, mert ebből valaki megtudta tömni a zsebét. NICE.
„A kritikus gondolkodás feladása az emberi mivolt egyik alappillére és ha ez eltűnik, akkor ott végletes dolgok fognak bekövetkezni.” – Bellango
Úgy gondolom, hogy ez már az AI előtt pusztulófélben volt. Nagyjából onnan, ahogy feltalálták az első okos készülékeket. Azután már nem kellett gondolkodni. Nem volt probléma, hogy olvassunk, keressünk, vagy írjunk. Az agy elkényelmesedett és ezt csak megspékelték további appokkal, amik dopamint és függőséget, végül elbutítást idéztek elő. A kritikus gondolkodás nem egy mainstream jelenség. A social médiában is időnként körbe nézek, néha válaszolok kommentekre. A tapasztalataimból ítélve, egy réteg saját magát hátráltatja. Nekik az AI olyan, mint halottnak a csók. Kritikával élnek mindenre, de megfogalmazni képtelenek az álláspontjukat. Az internet gyakorlatilag rávilágít az emberi sötétségre, ezért tűnik annyira soknak.
Ami igazán bosszantó, hogy az AI-t képesek propaganda céllal használni. Politikusok. Budapesten csak végig kell nézni az utcán. Az egész azt a hatást kelti, mintha egy elbaszott képregénysorozatot néznénk, ami már x éve ugyan arról szól, csak a főszereplők mások. Legalább Jim Carrey játszaná a főszerepet, ő az igazi Maszk. A legdurvább, hogy egy réteg (Tudjukkik), elhiszik, amit látnak. Tehát a kritikus gondolkodás, már a mesterséges intelligencia létrejötte előtt bedőlt.
„Ez egész egyszerűen lustaság, ráadásul most már ugye ott a ChatGPT, ami a google keresés idejét is nullára csökkenti.” – Bellango
Most beletrafáltam. Én is a Chat GPT-t kérdezem elsőként, mert az van letöltve. Néha csak lusta vagyok utánanézni dolgoknak. A Safarit gyűlölöm, mert semmit nem tölt be, a Google-ben meg szintén ott az AI, ami válaszol, vagy listáz. Gyakran gondolok arra, hogy mennyivel könnyebb, feldobni egy kérdést, vagy kérni egy mélykutatást, ahol kilistázza a könyveket, vagy forrásokat mindösszesen 5 perc alatt (és akkor még sokat mondtam). Felszabadító érzés nem könyvtárakhoz utazni, keresni és szenvedni mire megtalálok egy rohadt bejegyzést, vagy jegyzetet, mert minden ott van a telefonomban. (Chat GPT párti vagyok bocsi.) Igazad van, egy karnyújtásnyira van minden, pontosan ezért megbocsáthatatlan a felhalmozott emberi butaság és tudatlanság. (Egy kicsit most biztonságban érzem magam, mert egy olyan célcsoportról beszélünk, akik nem tudják értelmezni az írásainkat.)
“Nálam ez pont fordítva működik, egész nap a valóságban létezek, aztán este, vagy épp napközben, ha van rá lehetőségem, belezuhanok abba a dimenzióba, ami ott lappang minden más hétköznapi szerepem alatt. – Bellango
Túl gyakran gondolok arra, hogy mi ketten, egy érem, két oldala vagyunk. Túlgondolok anélkül, hogy olvastam volna a Túlgondoltam-ot. Ettől olyan izgalmasnak tartom a partnerségünket. Teljesen más életstílusban hajtunk ugyanazért. Engem inspirál, hogy a hétköznapokban nem szétcsúszol, hanem végig viszed a teendőidet, mindezt magas figyelemmel, nem csak ímmel-ámmal. Sok ember az alap életvitelben is széthullik (sajnos), te meg emellett leülsz és Writecast-et írsz velem, vagy novellákat pályázatra. Nem egészséges másokhoz mérni magunkat, de néha még csinálom. Például, amikor azt gondolom nehéz a napom, és akkor rájövök, hogy neked sokkal energiaigényesebb.
„Igazából elég közhelyes ez az egész, mert biztosan mindenki felteszi magának ezeket a kérdéseket időről-időre. “Vajon jó úton járok? Ott vagyok, ahol lennem kell az életben? Olyan ember mellett vagyok, aki valóban hozzám passzol? Való nekem egyáltalán kapcsolat? Akarok én egyáltalán kapcsolatban élni? Olyan a munkám, amit szeretek? Most már itt fogok megrohadni nyugdíjig?” – Bellango
Ezeket a kérdéseket minden nap felteszem magamnak, vagy még cifrábbakat is. Időnként érdekes kérdések furakodnak bennem a „Mi valódi és mi nem? Én normális vagyok? A céljaim álmok, vagy tervek?” Belecsúszok egy túlgondoló spirálba, majd sóhajtok. Meg kell tanulni, nem tíz évre előre aggódni, mert az normális. Nem szeretnék normális életet! Nem szeretnék aggódni és idegileg rámenni, valahogy azt érzem, a jó úton haladok. Ez nem az ösvény, amit tömegek tapostak ki, hanem amihez térképet kell rajzolni és logikai hálózatot. Dóra vagyok a felfedező, csak kevésbé retardált.
Én, az identitás kérdéssel vagyok így. Szerinted meddig lehet maszkokat játszani? Mi lesz az a pont, amikor összeomlik a rendszerem? Úgy képzelem el, hogy lesz egy kikúrt nap, amikor felkelek és már nem fogok maszkolni. Az leszek, aki visszanéz rám a tükörből. Csak azt tudnám, hogy hogyan kell erre felkészülni (már ha lehet egyáltalán)? Bármennyire is próbálom elrejteni önmagam a környezetemben, nehéz utána tükörbe nézni. Kellemetlen érzés. Amikor hajat vágattam és szemüveget csináltattam, akkor kaptam meg az új külsőmet, az új énemhez. Ezután azt éreztem, hogy otthon vagyok és ez felszabadító érzéssel töltött el. Most mégis a régi szerepemet tolom, az új külsőm alatt, amitől glitch van a mátrixban. Na ilyenkor szoktam arra gondolni, hogy „ott vagyok, ahol lennem kell?” és nem tudom. A magamra szabott fejlődésemben biztosan a helyes úton járok. Az fix, hogy kinőttem a jelenlegi környezetemet. 24 Szóhányást kellene elolvasniuk, és 3 Writecast részt ahhoz, hogy utolérjék az identitásomat. A legrosszabb vagy a legjobb (nem tudom), hogy talán nem is akarom egyiket sem. Jobb lenne, ha egyszerűen megnyílna alattam a föld és kidobna abba az idősíkba, ahol felvállhatom végre önmagam.
További ötleteket elfogadok kötelező családi és nem családi eseményekre. Ahol emberek szentül meg vannak győződve a képről, hogy amit látnak belőlem az valódi.
„Korábban annyira biztos voltam magamban és abban, hogy semmi gond nincs azzal, ahogy élek és ahogy kooperálok a körülöttem lévőkkel.” – Bellango
Jaj, de sokáig voltam így. A nevem volt a „Bólogató” (vagyis lehetett volna). Az élet „normális kerékvágása”. Amikor, ezt a mentalitást követtem és tűztem ki célul, mert így nem okoztam csalódást, akkor hazudtam a legjobban. Szenvedtem. A legdurvább, hogy a társadalom nagy része úgy hal meg, hogy sosem szereznek identitást. Ennek köszönhetően lopja be magát a propaganda a szívükbe.
A Bellangoval folytatott eszmecserék után, mindig fellélegzem és megkönnyebbülök. Végülis élhetném a „normális életet” is, amit mindenki más csinál. Örülök neki, hogy a saját fejem után megyek, még ha az olykor kaotikus, vagy túlgondoló. 🍄🟫
A következő részhez Bellangonak egy fontos kérdés:
- Te milyen kenyér lennél?
