Nem is tudom, mit tudnék írni erről.
Hogy össze törted a szívem, és még ezek után is képes lennék szeretni téged.
Hogy a napok amiket arra szenteltem, hogy jobbá tegyem a kettőnk közti kapcsolatot, felesleges volt.
Hogy másra nem voltam jó, csak hogy az összehalmozott szemetedet ledarald bennem.
Igazából, nem is benned csalódtam, hanem magamba.
Képes voltam az összes szavadat magamba zárni, és elhinni, miközben te egy percet sem áldoztál rám.
Képes voltam, hónapokon keresztűl sírva elaludni, minden éjszaka, és hibáztatni magamat, azért mert nem vagy itt.
De mostmár tudom, hogy ezt nem csak én rontottam el.
És hogy mindent, amit lehetett, megpróbáltam megtenni azért, hogy felfigyelj rám.
Csalódtam benned, még akkor is ha ez téged nem érdekel.
Hogy, hidegen hagynak a szavaim.
Remélem ezek után, nem fogok sovárogni utánnad, és végre kővé dermesztetted a szívem.
Hisz még a kőszívűség is jobb annál, hogy olyasvalakire várjak, akinek egy szempillantásnyira sem voltam fontos.
Sajnálom, hogy ez lett belőlünk.
Hogy ez lett belőled.
Félreismertelek, és már nem bánom, hogy nem vagy itt.
Talán jobb is így
Magamnak legalább nem vagyok képes hazudni.
Te viszont képes lettél volna bármikor erre.
Szóval kérlek
Tünj el a gondolataimból. 🐍
