Az életem a kertem
Nem lettem kertész. Még egy icipicit szakértő sem lettem. Néhány évig hagytam enyészni. Győzködtem magam, hogy nem baj, nincs ezzel kapcsolatos elvárás. De mindig bántott. Hol kicsit, hol erősebben. Szégyenkeztem, hogy kárbavész, elpusztul, agyonnyomja, leroskad, hogy mit szólnak. Aztán végre lett egy olyan munkahelyem, ami miatt nem kell napi 3 órát ingázni, és ahonnan legtöbbször felállhatok 4-kor. Lett időm - valamivel több - a kertemre is. De közben arra is rájöttem: nemcsak, hogy nem lettem, de egyelőre nem is leszek kertész. Mert annyi minden érdekel. Mert fontos a családom, a szerelmem, az önmegvalósítás, a küldetés, a közös idő, az énidő, a barátokkal töltött idő. És fontos, nagyon is fontos, a kertem. Az én kertem. Ahogy nekem jó. Lépésről, lépésre haladva, megtisztítva, visszavágva, meglocsolva, szeretgetve. Néhány újdonsággal, de megőrizve a régi kert hangulatot. Mert benne lenni nagyon jó. Felszabadít, megnyugtat, motivál, inspirál, kellemesen kifáraszt. Menedék, energiafelvevőhely.
Nem a kertem az életem, de nélküle elszáradnék. Ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl itt nemcsak a kertről, hanem az életemről írok. Mert az életem egy kert. Benne sok-sok növekvő virággal, erős fákkal, életet adó forrásokkal, megpihenésre hívó zugokkal, néha viharral, letört ágakkal, elfagyott terméssel. Mozgalmas, sokszínű, változó és fejlődő. Üdvözöllek hát a kiskertemben. Az életemben.
