#krisz

Már a terhességem gondolata előtt tudtam, ha valaha gyerekem lesz, azt így fogom irányítani magam mellett. A szülői identitásom nagy részét ez teszi ki. Számomra egyértelmű, hogy egy kisbaba igényei és vágyai egyek és ugyanazok, nekem pedig a szent feladatom hogy ezeknek eleget tegyek. És ennek a gyakorlata átültethető akár totyogós, meg annál idősebb gyerekekkel való együttélésbe is.

Na meg a poroszos módszert a bőrömön tapasztaltam csúnyán félremenni.

Na de én sokat jártattam a számat erről a férjemnek, a terhességem alatt, meg azóta is. A praktikus hogyanokról, meg az elméletekről is. Ő mindig jól egyetértett, de soha nem volt a témában proaktív.

Anyámmal a gyerek születése után volt egy hatalmas határhúzásom, és vitám, viszont azóta a kapcsolatunk virágzik. Soha nem voltam ennyire közel hozzá emberileg. Ettől függetlenül ő engem tök máshogy nevelt, nem is érti mit miért csinálok, azt gondolja túlgondolok és túlreagálok mindent.

Mostanában sokat vagyok vele, néhány dologban beadtam neki a derekam, csak hogy menjen a kapcsolatunk továbbra is egy jó irányba. Én hurcináci vagyok, a gyerek 6-7 hónapos koráig babakocsiról hallani sem akarok. Van egy, úgy örököltük, de csak 6 hónapos kortól jó, amit anyám persze nem hitt el. Hát összeraktam, megmutattam neki:tessék lássék marad a hordozó, majd tologathatja eleget később.

Ezt elmeséltem a férjnek, aki olyat mondott, amit nem gondoltam. Azt mondta, hogy ő fél, hogy anyám meg fogja változtatni a nevelésről alkotott képemet, és hogy ezt ő nem akarja.

Engem ez lesokkolt. Mármint soha nem mondott ellent az elveimnek, azok szerint is cselekedett az elmúlt 3 hónapban, de nem gondoltam, hogy ilyen mélyen egyetért velük. Fantasztikus módon, a tudta nélkül űzött el a fejemből minden "szaranyavagyokagyerekemutálnifogéskülömbenis" gondolatot, amit a családdal való csatározások a fejembe ültettek.