#kodependencia

Csak egy lazát, hogy jobban aludj – ajánlgatta K, de nem akartam. Egyrészt, ha belelazulok a fűbe, azt biztosan nem most és így akarom, a szétbaszott konyha közepén ahonnan egy apró átjáró visz a ruhahalmok között a számítógépmenedékig, és pláne nem azzal a veszéllyel, hogy úgy fogok viselkedni mint ha bebasztam volna, és írok a faszinak, akinek kurvára nem kéne írnom, és meg is fogom bánni, és gyűlölni fogom magam amiért egy genge szar voltam. Hát nem, most égjen inkább ki belőlem minden, de erre én még inni nem mernék. Nagy ügyet csinálok belőle? Lehet. Fűszűz vagyok, megadnám a módját. (Mondjuk ez így nem igaz, volt már egy randink, de az nem számít, semmi hatása nem volt, azért se kúszott be az érdeklődésembe) Mindig félek tőle, hogy egyszer nagyobbra nő bennem a függőségem valamivel szemben, mint a dac.

Amúgy most olvastam egy jó írás a kodependenciáról és végre megvilágosodtam, hogy hogy is van ez, hogy függő kapcsolat csak kölcsönösségben jön létre. Függő, üldöző, áldozat, mindegyik szerep cserélődik a két ember között és örök megbonthatatlan egységet képez messze túl a házasságon, párkapcsolaton. Nem tudsz valakivel függő kapcsolatban lenni, aki erre nem ad lehetőséget. Nevezheti a lehetőséget annak, hogy maradjunk barátok, és nevezheti annak, hogy elemi udvariasság, vagy bárkivel megtenném tisztesség. Valójában mindegyik táptalaja a függőségi játszmának. Az ilyet csak embertelen módon lehet megszakítani. Az ugye az érdekes, hogy hol a határ. Mert a normális emberek szakítás után nem gyűlölködnek, és nyilván a szük baráti körben kígyót békát kiabálnak, de nem indítanak lejáratókampányt a másik ember barátainál. Elváltunk, jószarez, aztán azért rendeződik bennünk a dolog és idővel még büszkék is lehetünk rá, hogy XY-nal egymás életének részei voltunk, mert esetleg XY azért nagyszerű valaki, még akkor is, ha egy idő után azt se tudtuk elviselni, hogy lélegzik. Barátság vagy kölcsönös függőség, ha az exed éjszakákon át sír a telefonban mert magányos, mert fél és te vígasztalod, mert ki más, és ki az, aki le tudná tenni, hogy ne haragudj, ez már nem az én problémám? Én se tudnám. És ha már megtettem, akkor ezen az alapon felhatalmazva érezném magam, hogy legközelebb meg kioktassam arról, hogy mit hogyan kell csinálnia, hiszen, ha érzelmileg rendelkezésére álltam, akkor jogom van kontrollt is gyakorolni, az ő érdekében. Fú, piszok izgalmas dolgok ezek. Mert a jó kapcsolat nyilván sok elemet hordoz a függőségből. Akarjuk, hogy a másik fizikailag meg lelkileg jobban legyen, ezért háttérbe vonjuk a saját érdekeinket (alkalmilag), de a függőségben mindig. Akarjuk, hogy változzanak a dolgok, ezért kritikával élünk, és hajlamos az ember a másikat hibáztatni és nehezen belátni a saját hibáit. (Így válik valaki üldözővé, pedig csak nagyon akarja. Nagyon akarja, hogy úgy változzanak a dolgok ahogy szerinte jó. Jót akar. Mókás dolog ez.) Vajon, ha nem szenvednek tőle az emberek, akkor a függőség okés? A függőség csak akkor nem okés, ha az ember azt érzi, hogy nem tud élni a másik fele nélkül, hogy szétesik, céltalan, depressziós? Ha nem érzi így, akkor nem függő? Nem látom még ebben a rendszert.

Na, megyek, szélesítem a járatokat, és amikor felszabadul már a kanapé is, akkor jöhet egy könnyű tekerés vagy már remélhetőleg bármilyen.