#ketno

Kárpáti Péter író-rendezővel a Trafóban futó darabjairól, az improvizációra építő és klasszikusan rögzített előadások viszonyáról, és utazásról beszéltünk. A Két nő (Titkos Társulat) november 24-én, a 11 napos workshop után nyílt próbára kerülő Dreamingpool (K. V. Társulat) november 28-án megy a házban.

  Trafó blog: „Mind megyünk valahová, mind egyfelé, egymáshoz szorulunk a hajófenéken, egyedül vagyunk, és körülöttünk a Víz…”. A Dreamingpoolban a migrációval, a menekültválsággal foglalkoztok?

 Kárpáti Péter: Nem. A HOPParttal már volt egy kivándorlással kapcsolatos előadásunk a Trafóban, a Hungari. A Dreamingpoolban inkább metaforikus utazásról van szó.

 TB: Ez mit jelent?

 KP: Az utazás nem csak térben történhet. Belső utazást is jelenthet. A múlt elengedését, az új felé való kitárulkozást. Improvizációval dolgozunk. Sőt, azok a nézők, akiknek kedvük lesz, be is szállhatnak majd egy-egy saját történet megosztásával. A Dreamingpool több vonatkozásában kísérlet, kipróbálunk néhány új technikát, a végén pedig tartunk egy nyílt próbát, a nézők bevonásával. Ez lesz 28-án. És akkor meglátjuk, érdemes-e folytatnunk tovább… A nyílt próbán lesznek rögzített színházi jelenetek és szabad improvizációs részek is – ezek ott helyben történnek majd először és utoljára.

 A Trafóban megy még két improvizációra építő darabom, a Dreamingpool tulajdonképpen egy harmadik módszertani kísérlet.

TB: A másik kettő a Dongó és a Két nő. Itt mi volt a módszer?

 KP: A Dongót a k2 színészeivel csináltuk. Azt az improvizációs technikát használtam, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen oktatóként is szoktam. Nem a pörgetésre, fordulatokra, poénokra törekszünk, hanem az emberi viselkedés vizsgálatára. A színészek teljes szabadsággal vesznek részt ebben. Az improvizációk hanganyagát kigépeljük, és ebből készülnek a már sűrített és rögzített színházi jelenetek. Ennek már csak a ritmusában van némi különbség a hagyományos előadáshoz képest, illetve hogy a színészeknek intenzívebb a viszonyuk a saját maguk által megalkotott szerepükkel.

  A Két nő színházi nyelvét tekintve radikálisabb a Dongónál, mert nincs szövegkönyve. Az előadás szerkezetét, történetét, fordulatait rögzítettük csak, ezen belül minden alkalommal új improvizáció történik. 24-én lesz a 19. előadás. Érdekes, hogyan fejlődik, változik a darab. A színészek egyre magabiztosabban mernek elszakadni a korábbiaktól, új témákat, új problémákat hoznak be. A nagy vonalak ugyanazok, de a részletek egyre bátrabbak és szabadabbak. Szakmailag nagyon érdekes ez a munka: hogyan lehet egy előadást anélkül rögzíteni, hogy a szövege rögzítve legyen. Szabad is csak úgy lehetsz, ha pontosan tudod, honnan rugaszkodsz el. Szakmailag számomra ez a legizgalmasabb előadásom idáig.

  A Dreamingpoollal bizonyos értelemben még tovább megyünk. Itt már nem csak a színészek improvizálnak, hanem a nézők is beszállhatnak. De csak, aki szeretne. Senkit nem fogunk bármire kényszeríteni vagy vegzálni.

TB: Az improvizációs technika mit jelent pontosan?

  KP: A hagyományos, rövid, ötletességre építő improvizációtól alapvetően abban különbözik, hogy ezt az improvizációt hosszú előkészítő fázis előzi meg. Felépítjük az emberi kapcsolatokat, életeket. Csak a lehető legfontosabb kereteket határozom meg, azon belül mindent ők találhatnak ki. Ez tart hosszú ideig. A viszonyok felépítése után kezdünk improvizálni. Ez a fajta hosszú improvizáció arra törekszik, hogy minél jobban hasonlítson a való élethez, az élet ritmusához. Az benne a különös, hogy nincs benne különös: olyan, mint az élet.

(Életjáték témában javasoljuk Charlie Kaufman nem szívderítő Synecdoche, New York c. filmjét, amiben Pihilip Seymour Hoffman játszik amúgy hatalmasat – bn).

  TB: Ilyen szabad gyakorlatok mellett mennyire motivál a klasszikusabb, rögzített rendezés?

 KP: Folyamatosan dolgozom mint író ilyen darabokban is. Most volt például bemutatónk Bodó Viktorral Hamburgban, két éve is volt (Én, a féreg), decemberben pedig egy új munkát kezdünk Bécsben.  A Trafóban évad végén bemutatjuk a Tótferi című darabomat. Ez is hagyományos munka lesz, bár arra mindig törekszem, hogy minél több felelősséggel vonjam be a színészeket.

  TB: Ahogy leírtad az improvizációs technikákat, erősen támaszkodsz rájuk, a gondolataikra. Milyen tapasztalataid vannak?

 KP: Elég rosszak. Sok terepen próbálják lenevelni a színészeket az önállóságról. Úgy szocializálódnak, hogy a rendező mondja meg, mi fog történni. Zseniális gondolkodású emberekkel kell néha megértetnem, hogy az is érdekes lehet, amit ők gondolnak. Én elsősorban „pedagógusból” dolgozom, nem „rendezőből”. Van arra egyfajta képességem, hogy emberekből kicsalogassak minél többet, és a sok gondolatot óvatosan egy irányba tereljem. Számomra ez okoz örömöt. Tudok instruálni, ha kell, de együtt gondolkodni sokkal izgalmasabb, bár nehezebb.

TB: Mivel lennél elégedett most a 11 napos workshop után a Dreamingpoolban?