#hormonok

nagy igazságok gyakorikerdesek.hu felhasználók szájából

Krúbi

Ahh.. az helyzet, hogy azoknak a bizonyos piros napoknak az eljövetele előtt mindig sokkal jobban kívánom a szexet! ..és most, hogy nem vagy itt, ez most még jobban kurvára kibaszottul szar! Annyi féle, fajta módon elképzelem, hogy én mit művelek veled és te mit csinálsz velem, hogy elég kellemetlen így, nedves puncival ülni a munkahelyen 8 órán keresztül! Alig várom, hogy hazaérjek...ha kibírom.. de lehet a mosdó is megteszi...más is volt már így ezzel? Ugye nem én szenvedek egyedül?... 

Nem szabad így ereznem. Jól kell lennem. Legalábbis úgy kell tennem mint aki jól van. Úgy mintha normális lennék. Mintha lenne hova tartozzak. Mintha szamitanek. Mintha bárkit is érdekelne úgy igazán ha nem lennék. Igen. Megint kurvara egyedül érzem magam. Éljenek a tinikori hormonok! Kezdek tőlük megorulni. Pedig fejben tudom hogy az élet nem ilyen mint amilyennek elkepzelem és az emberek sem. És ennyire én sem lehetek mutáns. De mégis... Kivulallonak és jelentéktelennek érzem magam. Szorít a mellkasom és úgy érzem mindjárt osszehanyom magam. A dolog kezd atmenni fizikai problemaba. Pedig ez mentális. De hát ugye a mentális gondok és betegségek nem is valodiak. Csak tundermesek. Nem szabad őket elhinni. Csak nehogy egy hozzad kozelallot találjon meg... Na mindegy is. Gondolkoztal már valaha a halalodon? Én párszor. És mindig ugyanaz a vege. Egy fehér kórházi szobában, éppen egy aranyos fekete fiatal nővér ellenőrzi hogy élek e még. Csak ketten vagyunk a szobában. Senki nem jött meglatogatni. Senki nem küldött virágot, vagy a kedvenc csokimat. Senki nem írt vagy keresett. A doki pár órája mehetett ki. Közölte hogy valami gyógyíthatatlan és előrehaladott bennem. Marmint tudod, a maganyon kívül. A hír hallatán kicsit lesapadtam, mire ő félve feltett egy szimplanak tűnő kérdést: van valaki akit ertesithetnenk? A gépek sipolasa hallatszik és a kedves mosolyogva megkérdezi hogy érzem magam. Látom a szemében hogy egy szánalmas hullát lát maga előtt. De már nem érdekel hisz tudod nem sokára vége lesz. Este van. A betegek a szobaikban, nővérek a pultban, orvosok otthon. Csend van. A nőci éppen menne ki amikor megkerdem hogy nem tudna e egy 10 percet meg velem maradni. Kihuzza a fehér műanyag széket, és leul az ágyam mellé. Szomorúan néz rám, mire megfogom a kezét. Vicces. Én fogok meghallni, mégis én nyugtatom az ismeretlen nőt. Mikor ehhez a részhez érek mindig elsirom magam. Belegondolni hogy mindjárt vége. Örülni hogy foghatom valaki kezét. Meg akkor is ha egy vadidegenrol van szó. Ez az utolsó remény.. Egy szánalmas lány legszanalmasabb gondolatmeneteben. -Félek.-mondom a fáradt nőnek, akinek nyilván lenne jobb dolga is minthogy egy haldokló utolsó szavait hallgassa. De megdöbbentesemre egy könnycsepp folyik végig kerek arcán. Meg egy utolsó mosolyt küldök felé megnyugtatas keppen, majd elnyel a sötétség és a gép folyamatosan sípoló hangja tölti meg a szobát. Ennyi lenne. Nem nagy dolog mi? Feltűnés mentes. Nincs tűzijáték. Sírás. Atkozodas. Könyörgés. Csak csend. És talán egy könnycsepp. Ha megérdemelt... Te hogyan képzeled el? Egy normális ember hogyan képzeli el? Boldog utolsó pillanatok a szeretett család, házastárs, gyerekek, kutya,macska,mama,papa, barátok körében? Vagy a normális ember nem gondol a halálra? Nyilván. Hiszen biztos van jobb dolga. És nem akar meghalni. Én se akarok. Legalábbis így biztos nem. Valamit kell kezdenem magammal. Chh.. Hormonok. Undoritoak. Az egész úgy hülyeség ahogy van. Nincs értelme. Semminek... Miért nem lehetek olyan mint más? Miért kell ennyire elbaszottnak lennem? Önsajnáltatás. Éljen... Megy ez. Van még lejjebb ezek szerint😅