Nem tudhatĂł kinek mit jelent a sorsa. Arcot lĂĄtunk, nĂ©ha gyƱrten, nĂ©ha festĂ©k alĂĄ rejtve, de azt, hogy mit hordoz, fĂĄjdalmat, vagy Ă©pp szĂĄrnyat rejt a nagy kabĂĄt, nem lĂĄtjuk. Nem tudhatjuk, mit jelent a kereszt, amit lĂĄtva legyintĂŒnk, Ă©s tovĂĄbb megyĂŒnk. MegyĂŒnk, hangtalan. A szĂŒrke Ă©gbolt alatt azonban mindannyian ugyanarra vĂĄgyunk. Picit könnyebbre, picit szĂnesebbre, egy halvĂĄny remĂ©nyre, magĂĄra a pillanatra. Arra az egyetlen igaz pillanatra, amikor Ă©rezzĂŒk, most kerek ez a szögletes vilĂĄg. Amikor Ă©rzed, az esĆcsepp tĂĄncĂĄban, az ablakon, vagy a hidegben az arcodon, Ă©lsz! Mert ezernyi bajjal, nehĂ©zsĂ©gek ĂĄrĂĄn, nevetve vagy sĂrva, de Ă©lsz. Ăs hozzon bĂĄrmit ez a szeszĂ©lyes, mĂ©giscsak csodĂĄlatos Ă©let, egyetlen vĂĄgyunk van. Tartson. MĂ©g! (Todorovits Rea) #TheAcsakazĂ©rtis










