#dr202

De jó, hogy ezt is megtaláltad, aranyfaszú cimborám. Circa 2017.

A legnagyobb ötletek a mosdóban születnek.

Nem emlékszem hol hallottam ezt, de ha Rodin Gondolkodóját idézem fel emlékezetemben, akkor sokan másokkal egyetemben én is a faragatlan kő helyére el tudnék képzelni egy csészét. Kissé vulgáris, kissé kéretlen, kissé közhelyes kezdés - de hát ilyenek vagyunk mi is talán.

Ez a poszt is félig ott született az imént, ahová a király is. Amire még gondoltam közben, milyen fura, itt, az albérletben senki nem ad csikket a másiknak a szomszéd fülkéből. Hisz hogy is adhatna. Nincs is másik fülke. Valahol máskor az időben, 2010 körül, egy lepukkant épület harmadik emeletén volt, három is. Mindig a fal alatt álltunk, vagy a kagylón, kifelé bámulva a magas ablakon amit lehetetlen volt bezárni. Nem is volt érdemes a szag miatt. Valamiért az emelet férfi (vagy inkább, fiú) tagságának kedvenc találkozóhelye volt ez mégis, talán, talán nem a kiütött füstjelző miatt.

Időről időre felidéződik bennem a sok kép a retkes, szürkés-fehér csempékről, a berúgdosott, meggyötört farost-lemez ajtókról, a többéves füstszagról, tántorgó srácokról. Torz hangon süvöltő mobiltelefon (mert hát ki jár oda csendben?) a fülkék közül, körbeadott müanyagflakonok, csikkek mindenhol. Kacagás, káromkodás, fojtott hangú beszélgetések.

Ott ötleteltük ki ezeket a dolgokat is amiket most teszünk. Pörögtek a Nas, ATCQ és DJ Premier számok a Sony Ericssonokról amik az M2-es memóriakártyán bújtak meg szedett-vetett listákon. Már akkor is kinevettek a GSM üzletben amikor M2-es memóriakártyát kerestem, ma meg sehol sem találni 8 GB-nál kisebb microSD kártyát. Fejlődünk.

Amiről akkor csak beszéltünk meg flasheltünk, az mára félig-meddig valósággá vált. Mostmár van laptop, van sampler, van lemezjátszó, meg Internet. Anno Internet a világban sem volt, nem hogy 4G LTE a zsebedben. Le kelletett menni rendesen a "gépterembe" beröffenteni egy régi P4-est ha MSN-ezni akartál.

Fejlődünk. De nem könnyebb ez most sem. Akkor még szabadidőnk volt, és eszközparkunk nem, most pont forditva.

Most pedig itt ülök a "szentélyem" előtt.

Bal kéz felől a full müanyag "Smarton" Tescós lemezjátszó, rajta ciril betüs bakelit lemez. Erről, és a Feketéről, akitől kaptam, majd később.

Előtte kis 2.5 bemenetes USB mixer. Világi vacak, de legalább van rajta 2.5 bemenet (azért 2.5 mert az egyik néha output, néha input... nem untatlak a részletekkel, olcsó, és ezért jó).

A mixerkéből elaggott RCA és pici jack dugó végü kábelek futkosnak az asztalon ide-oda, konkrétan egy DR202 dobgépbe, és a mellette nyugvó SP202 samplerbe. És itt egy elaggott laptop is, amit ha megmozditasz, elmegy róla a kép. A sok nyitogatástól kezdi megadni magát a zsanérban a szalagkábel, és néha pszichedelikus kaleidoszkópokat varázsol az Audacityből nekem.

Ez volna a komoly technika kérem szépen, az Apokrif-lemez szülőhelye. Eredetileg maga az "Apokrif" kifejezés egy születendő underground lofi hip-hop album cime lett volna, mára blog és gondolatvilág lett belőle. Apokrif, mert nem áll be a sorba, nincs benne a kánonban, nincs mások által jóváhagyva. Nem is akarja, hogy legyen. Még kicsit homályos mit tesz ez, de már iródik a vaskos müanyagba öntött régi zenegépeken.

Korábban sokáig programokkal (FL, Ableton, stb), midi billentyüzetekkel nyüglődtem. VSTi-k, kalózkodás, kattintgatás. Talán a türelem hiánya, talán a hozzá nem értés, de valahogy nem állt össze sohasem egyetlen valamirevaló rap alap sem. Az egyik legelső darab még a Virtual DJ névre hallgató programcsoda egy korai változatán született: egy Jimi Hendrix szám 1-2 másodperces szelete lelassitva, loopolva, alatta hanyag dobhangok, aztán az egész újrafelgyorsitva. Arra még nem sikerült Senkinek sem (pun intended) egy verzét se felmondania. Azóta is egy elfeledett mappában egy régi HDD-n pihen valamelyikünknél a rövidke hangfájl.

Hosszú évekig pihent is ez a történet, más dolgok kötöttek le. Munkahely, tanulás, pár kapcsolat, vagy ezek kárára a féktelen tombolás. Nihil ülte meg a bankszámlám és a tudatom is. Eldobott üvegek koccanása jelezte utam sikátorokban. Néha egy-egy tivornyából hazaérve másnaposan beizzitottam az FL-t, hogy összekattintgassak valamit, meghallgassam, megutáljam, és megint pihenni hagyjam az egészet.

Pár évvel később, egy Tajima Hal-Le Mellotron videó után megfogott a hardware varázsa. Először egy SP404-re vetettem szemet. Fület gyönyörködtető hangeffektek, egyszerü, letisztult kezelés. Ez kell nekem.

Három és fél év nyüglődés, végtelennek tünő munka és tanórák után lemondtam róla, hogy egy újonnan közel 144 ezer forintos valamire kuporgassam a pénzecském, úgyhogy az SP404 kistesójával, a 202-vel értem be. Nem bántam meg.

Épp 2014 körül kezdett felfutni amit ma lofi hip-hopnak hivunk - nosztalgiáját éli a kora 90-es évek fejletlen digitális masináin készitett bólogatós zene. Az SP202 minden, csak nem fejlett. Rövid hangmintákat vesz, van 2-3 effekt, hanghatás amivel zajosabbá, elvontabbá teszi őket, és pár gombnyomással vissza lehet játszani. Megfelelő módon kombinálva a rövid hangokat valami dallamszerüséget alkothatunk. Egyszerü, nem?

Egyszerünek hangzik, én viszont sokat küzdöttem a sors ellen. Először nagyon lelkes voltam - majd most, én a bajszos, fogom megváltani a világot - biztos, fogom megváltani. A fekete müanyag gépház fölé görnyedve napokig hangmintákat rögzitgettem, vagdostam, illesztettem össze, effekteztem, mindhiába. Nem állt össze. Dobok? Basszus? Mi hiányzik? Miért nem ismétlődik a végtelenségig önmagába visszatérve a hangfájl? Fórumokat böngésztem, videókat néztem, de nem lettem okosabb. Aztán a polcra került ez is, mint sok más terv. Kezdődik minden elölről. Kilencvennyolc forintos boldogság egy barna palackba zárva. Hideg aszfalt, borostyánfényü éjszakák az alföldön, materiális és intellektuális mélyszegénységben.

Feltettem a samplert apróhirdetésre, eladom a vérbe, nem érdekel, nem készitek albumot. Eltelt pár hét.

Levettem a hirdetést, leporoltam a gépet, a vörös gombok fölé görnyedtem a szoba félhomályában, nyomogattam, tekergettem a potmétereket, nem lettem okosabb.

Rinse and repeat.

Ágyon ülve, párnával kitámasztva, törökülésben, magzatpózban sirva, fekve, állva. Egy asztalnyi hely nem volt sose. Dohányzóasztalnyi, esetleg, de láttatok már dohányzóasztalt? Hát nem erre találták ki. Hátizsákokban utazott, eldugott koliszobákból albérleteken át, polcokon, dobozokban, várva hogy áramot kapjon.

De most végre itt pihen a 202 egy pici iroasztalon. Mellette legújabb tesója - a DR202. Faék egyszerü dobgép, ha elinditom dob meg basszus zakatol a fülemben. Mást nem tud. Nem is kell, hogy tudjon. A kettő kis masina tandeme adja meg azt a homályos lüktetést amit Pete Rock albumaiból, vagy J Dillától, vagy DJ Premiertől is szól.

Legalábbis szeretném, hogy szóljon. Nem vagyok egy Seba Jun. Seba-j.

A polcon poros, meghajlott, görbe bakelit lemezek várják, hogy a berlini fal leomlása óta először tü fusson rajtuk. Ismeretlen orosz tucaténekesek playbackelik a nyugati zenék gagyi koppintásait. Ideális alapanyagnak igérkezik a leendő mixtapeinkhez.

Még sok munka van benne, hogy egy újabb 90 perces kazettára vegyenek egy eldugott nyiregyi papirboltban pár összecsapott nótát, de készül. Lassan, megfontoltan, hogy egy gondolat se menjen mellé - mint ahogy a Jóbarátot töltöttük a száz forintos Dennis kólára. Egy csepp se ment mellé. Az önpusztitó reménykedéssel újra-újra meggyújtott szürőket lehúztuk, mint ahogy a mindennapokat is, bezártuk magunk mögött félig szétvert wc ajtót, s aztán a tudat ajtaját is, másnap reggelig.