#derenk

Jósvafő -> Derenk -> Szabó-pallag erdészház -> Bódvaszilas: 31,5 km

Ahhoz képest, hogy milyen korán kidőltünk szombaton, elég nehezen keltünk, pedig még tovább is aludhattunk, mint hajnali 4! Összepakoltunk, majd átvittük az autót a célba, ott pedig vonatra szálltunk, majd 7 perc múlva egy elhagyottnak tűnő helyen leszálltunk. Perkupa Aggtelek-Jósvafő vasúti megállóhely. Itt várakoztunk, míg jött a busz, ami aztán Jósvafőig repített.

A Tohonya-völgyön át indultunk, ami tök kellemes látványt nyújtott:

Egy rövid, de eléggé szíverősítő emelkedés után a huculok földjére érkeztünk. Ezen a több száz hektáros fennsíkon legelészik a hucul ménes, vannak vagy kétszázan. Mi csak párat láttunk, sajnos elég messze voltak:

A hucul tenyésztése abbamaradt a II. világháború után, és csupán 1986-ban kezdtek el újra ezzel foglalkozni. A lovak egy részét betanítják, és nagyon komoly vizsgát kell tenniük a végén. Fogatversenyekre is viszik őket.

A délelőtti nap már erősen tűzött, de eltartott egy darabig, mire keresztül sétáltunk a fennsíkon, és a hűvös erdőbe jutottunk. Csak mentünk és mentünk, hol le, hol fel, hol árnyékban, hol a napon... Azokkal a távokkal, ahol lakott települések vagy pecsétpontok 10 vagy több kilométerre vannak egymástól, az a baj, hogy véget nem érőnek hat az egész, különösen ha útközben nincs valami extra látnivaló. Így volt ez ezen a 15 km-es részen is. Igaz, hogy kb. a 10. km-nél ott van Szelcepuszta, ahol vannak padok és egy turistaház, de az is éppen elég távoli pont már.

Egész nap amúgy az útra dőlt fákat kerülgettük, vagy éppen másztunk át rajtuk. Biztos nemrég volt itt vihar, azért nincs letakarítva, elég frissnek tűntek. Szerintem 5-6 ilyen volt különböző helyeken.

Dél körül értünk Derenkhez végre. Ez egy romfalu, amiről biztos nem hallunk, ha a kék nem haladna át erre. Itt évszázadokon át lakott egy kisebb lengyel közösség, és pár magyar is elvileg. Elszigetelten, az erdő mélyén.

Trianonkor is hűek maradtak Magyarországhoz, mivel pont az utcán húzódott az új határ, ők mégis minket választottak. És mit kaptak cserébe? Azt, hogy később Horthy parancsára erőszakkal eltelepítsék őket innen, mert “zavarták” és mert vadászgattak az ő vadászkertjében, hogy tudjanak mit enni szerencsétlenek! Csupán egyetlen lakó tartott ki élete végéig (az 1960-as évekig), és nem volt hajlandó elköltözni. Hatalmas tisztelet neki! 

Jelenleg ilyen táblák jelzik, kinek hol állt a háza, és hogy hova telepítették el. Egyedül a hajdani iskola épülete maradt meg, amelyben kiállítótér kapott helyet, és állítólag a valaha volt templom harangját megmentették, Szögligetre került. A “falu végén” pedig egy gondozott temetőhöz vezet fel egy kis út:

Ismét egy szomorú történet... :/ Szögligettől érdemes felkeresni amúgy, ahhoz van szerintem a legközelebb, csak egy tipp.

Rövidesen elértük a szádvári kitérőnket, és hát nem volt túl kellemes felmenni a romokhoz, főleg a legnagyobb melegben, de összeszedtük magunkat. Legalább megérte, volt kilátás is, és a vár sem csupán egy falból áll, folyamatosan újítgatja a Szádvárért Baráti Kör, melynek tagjai az ország minden részéből valók, évente tavasszal és ősszel itt töltenek hosszabb időt a felújítással. Kinek mi a hobbija, ugye.

Ezután jó 5 km-es folyamatos emelkedéssel haladtunk a Szabó-pallag erdészházhoz, ami nem tudom, mitől olyan extra, hogy pecsételőpont is egyben; egy romos, ezek szerint valaha volt erdészház. Meglettünk volna a látványa nélkül, főleg az idevezető út nélkül, de hát ha kell akkor kell.

Legalább innen csak 4 km-re volt a vasút, végig ereszkedésben, gyorsan tudtunk aránylag haladni. Bódvaszilas szép, gondozott kis településnek tűnik, legalábbis az az útvonal, ahol mi bejöttünk.

Kicsit talán a házak előtti árkokba dobált szemét képe volt idegen, ha az én árkomba szemetelne valami paraszt, én biztos összeszedném, (és persze próbálnám elkapni a mocskot).