#arientala

Husband: OK, what kind do you want? Geometric, animals, runes?

Me: Maybe animals but something very simple, I dont want to make this even harder for myself.

Husband: Well, there's thus bird one, this wolf one... Oh, look, there's one with the Yggdrasil... BUT DON'T DO IT, PLEASE! IT'S SO COMPLICATED!

Me: Well, joke's on you, now I'm gonna do it...

New Post has been published on http://livingdreamproject.hu/?p=8771

Első Fejezet: A Holdvezér

Végre! A Főváros, Tyass-Arien! Hosszú út áll már mögöttem, és igen elfáradtam, de megérkeztem ide! Ráadásul olyan szerencsém van, hogy a városkaput pont a Kert Negyednél fogom elérni, vagyis nem kell végigvándorolnom Tyass-Arien összes kerületét ahhoz, hogy elérjem a fogadót. Hogy is hívják? Hú, valami tündéres. De nem sok egyéb szálláshely van még ebben a kerületben, jó okkal. Elég… nagy a hely, ahogy mesélték.

– Ki vagy, és mit akarsz? – üti meg a fülemet egy bársonyosan érces hang, én pedig arrafelé fordulok. Egy kapuőr, bár sosem láttam még hozzá hasonlót. A bőre enyhén zöldes árnyalatú, haja hosszú, és sötétbarna. Magas és karcsú férfi, mégis, igazi harcosnak tűnik.

– Havasi Csilla vagyok, Macska Alakváltó az északkeleti Magasdomb Törzsből. A fővárosi törzs Holdvezérét keresem! – felelek nyíltan, hiszen nincs takargatnivalóm. Ráadásul érthető a Főváros szigorú védelme, jobb, ha nem tévednek ide bajkeverők. Ugye?

– Rendben. Mostantól az Alakváltó vezérek felelnek érted. Jelentkezz náluk azonnal. – válaszol a férfi, én pedig bólintok, és belépek a városkapun. Lépek még néhányat, majd hirtelen visszafordulok.

– Elnézést, de… Önök ugye… Erdei Elfek? – kérdezek rá kicsit félénken. Bőrük és hajuk színe mellett öltözékük is a természet színeiben pompázik, mint akik teljes összhangban élnek az erdővel. Ráadásul hegyes füleik is elf mivoltukra enged következtetni, és a Közös Nyelvet is kicsit furcsán beszélik.

– Igen, azok vagyunk. – bólint a férfi, most már egy fokkal kedvesebben. Úgy sejtem, kedvelhetik az alakváltókat, bár ez nem meglepő. Mindkét nép kifejezetten természetközeli. Remélem, később majd jobban meg is ismerhetem őket.

– Nahát, ennek igazán örülök! Remélem, még találkozunk, és… merre is van a… ömm… fogadónk?

– A Kacagó Tündér? Arra! – mutat el a kert egyik irányába – Csak kövesse az utat, táblák mutatják a helyes irányt.

– Köszönöm! – vigyorgok rá, majd biccentek felé és a társa felé is, és lendülettel megindulok a mutatott irányba. Igen fáradt vagyok már, talán ez jön ki rajtam, mert majdnem szökdécseléssel haladok tovább. Persze, azt se feledjük, hogy most már igen közel kerültem a célomhoz, nemsokára láthatom a nagy tudású Holdvezért!

A Kert Negyed igen érdekes területe a Fővárosnak. Mintha nem is egy városban lenne az arientel. Mindenütt parkok, kertes házak, a városkapu környékén kifejezetten erdős a terület, a városfal valahol a bokrok és fák közt lapul, szinte nem is látni. Persze, az átjutás nem egyszerű. Bár nem látok a kapuőrökön kívül más Erdei Elfeket, de biztos vagyok benne, hogy a legkiválóbb íjászok, harcosok és druidák lapulnak a fal mentén a fák közt, hogy megvédjék a várost a szabálytalanul érkezőktől. Tudtommal saját fővárosi otthonuk is ehhez mérten épült. Még jó, hogy Agancs már járt itt, és el tudott mondani nekem néhány fontos információt. Persze, az elbeszélések sosem olyanok, mint a valóság, én pedig kezdek szédülni már, annyit forgolódok a sok házat látva. A táblák szerencsére elég feltűnőek, bár teljesen természetes anyagokból készültek, így hamar eljutok egy parkhoz, aminek túloldalán már jól látható a hatalmas, emeletes épület: Kacagó Tündér Fogadó és Fürdő. Nos, igen, egy ekkora kerületben a sok lakónak elég macerás lenne a folyóra járni mosakodni, ahogy mi szoktuk csinálni otthon, így minden kerületben legalább egy fürdő van kiépítve, ahová időről időre ellátogathatnak a városlakók, tisztálkodni. Őszintén szólva, bár nem rajongok a vízért, de inkább egy kellemes fürdőházba mennék én is, a szokásos cicamosdás csak a bundámat tisztítja, és nem túl kellemes érzés, amikor a szőrgolyókat köpködöm. Szóval kifejezetten örülök, hogy új szállásom olyan közel lesz a fürdőhöz, hogy papucsban is lesétálhatok oda. Persze, épp emiatt az épület igen méretes, és amíg átérek a parkon, van is időm megnézni alaposan. Hú, remélem, hogy a toronyszoba szabad lesz! Mindig arról álmodtam, hogy egy ilyenben lakhassak! Ez már csak ilyen… macskamánia. Igen, az az épületszárny láthatóan a fürdőház lesz, még gőzölög is! Vajon a földből nyert termálvizet használják, vagy van valami fűtőrendszerük? Áh,mindegy is, a lényeg, hogy meleg! Jóóóóóóó meleg! Az épület másik részét a fogadó étkező része foglalja el, legalábbis Agancs ezt mesélte. Itt csak kevés szoba van, azok is inkább hátul, némelyik saját kis terasszal ellátva, ahová kiülhet a lakója reggelizni. Végül is ez is jól hangzik, vagy valamelyik emeleti, erkélyes szoba. Remélem, nem csak erkélytelenek vannak szabadon, bár végül is ücsörögni az ablakpárkányon is lehet. Nos, mindjárt kiderül, ugyanis végre elérem a bejárat környékét, vagyis azt a néhány lépcsősort, ami a fogadó teraszára vezet fel, onnan pedig a bejárat már csak egy köpésre van. De azért köpködni nem fogok inkább.

– Szép Napot! – köszönök hangosan, ahogy belépek az ajtón apró kopogást követően, a pult mögül pedig egy éles, harsány hang válaszol.

– Szia! Üdvözöllek a Kacagó Tündér Fogadóban, miben lehetek a szolgálatodra?

A hang felé fordulok, és elkerekednek a szemeim. A pult mögött álló lány igen érdekes jelenség. Rövid, szőke haja van, már-már fehér, a feje közepén viszont hosszabb, és kicsit sárgább. Igazából pont olyan, mintha… tollak bújnának elő a frizurájából, akár egy… kakadunak?

– Izé… ööö… Havasi Csilla vagyok, Alakváltó, ééééés a Holdvezért keresem.

– Ááá, nahát, szia! – ugrik elém egy könnyed mozdulattal, mintha csak átrepülte volna a pultot. Nagyon vékony csontozatú lány, olyan kis törékenynek néz ki. Igazából még alkatra sem épp a nőiesség mintapéldánya, de a hangja egyértelműen elárulja, melyik nemhez tartozik. Megragadja a kezem, és alaposan megrázza. – Én Bóbita vagyok, azaz Aranyos Dália, de a nevemmel nem viccelődni! – kacsint – Gondolom, már rájöttél, hogy kakadu vagyok, ezt még a vak is látja! – simít végig hosszú tincsein, amik… tényleg tollak! Sőt, meg is emelkednek, ahogy ennél a madárfélénél szokás. – Mi a te állati alakod? Nagyon kedvesnek tűnsz, honnan jöttél? Tanulni akarsz a Holdvezértől?

– Hát… – jutok végre szóhoz, ami nem könnyű, mert még levegőt sem véve hadarta el kérdéseit, és igen gyorsan beszél. Ráadásul tényleg nagyon harsány lány. – Fehér macska vagyok, hosszűszőrű, és Hópihe a nevem. Mármint a másik. És igen, tanulni szeretnék a Holdvezértől, azt hallottam, hogy nagyon bölcs és nagy tudású! – bólintok egyet, majd néhány pislogás után hozzáteszem – meddig akarod még rázni a kezem?

– Jaj, bocsi, teeeeeljesen megfeledkeztem magamról, de ne aggódj, csak nagyon örülök, mindig nagy öröm egy új alakváltóval találkozni, még ha macska is, remélem, nem akarsz majd levadászni, de vigyázz, mert nagyot csípek! – nevet, miközben kezemet elengedve visszaröppen a pult mögé. Majdnem szó szerint. – Ülj le bárhová, a Holdvezér hamarosan megérkezik, általában ilyentájt szokott vacsorázni, mint mindenki. Érzed ezeket az illatokat? A ragadozók imádják a sült húst, bár nekem a gyomrom hajlamos kavarogni tőle. Na, mindegy, te is kérsz majd vacsorát? Esetleg hozhatok egy italt, amíg várakozol?

– Mindkettő jól hangzik! – sóhajtok, miközben leülök egy fal melletti, két fős asztalhoz, háttal egykihaltnak tűnő folyosónak, hátha érkeznek még vendégek vacsorára, így elférnek majd a nagyobb asztaloknál. A hátizsákomat pedig berúgom az asztal alá. – Nagyon éhes vagyok már, és fáradt is, meg szomjas, esetleg… van egy kis tej? – pislogok Bóbitára angyali szemekkel, mire a képembe vigyorog.

– Hát persze! Elég sok macskaféle lakik nálunk, hiába no, mégiscsak városibb állatok, mint sokan mások. Mármint érted, a farkasok kevésbé bírják jól a városi környezetet, hát még a többiek, az őzek és szarvasok ha tehetik, inkább a területünkön maradnak, de a fogadó, na, hát az tele van macskákkal, szóval muszáj sok tejet tartanunk. Mitől vagytok ti erre ennyire rákattanva, de tényleg? Hihetetlen, én sosem tudnék ilyesmit inni, de azért persze, adok belőle, értem én, hogy ízlések és pofonok közt különbség van! – s közben tölti is ki nekem egy bögrébe a tehéntejet, majd folytatja a pult fölött repkedést. Igen ügyes akrobata a lány, mert egy cseppet sem hagy kiborulni a fehér finomságból, amit már le is pakol elém.

– Tessék, egészségedre, és akkor jól értem, hogy egy szobát is szeretnél? Szerencséd van, most még válogathatsz is, ráadásul vidéki alakváltóknak a lakhatás ingyenes, hiszen örülünk, ha meglátogattok minket, és van kivel beszélgetni!

– Tényleg? Ez nagyszerű! Akkor marad némi pénzem! – örvendezek, miközben közelebb húzom a bögrét. – Mondd csak, az emeleten az a… toronyszoba… kiadó esetleg? – kérdezem félénken, mire a lány rosszallóan megrázza a fejét, és csettintget a nyelvével, vagy mi ez a vicces hang, amit a kakaduk szoktak csinálni.

– Ejj, újabb macskamánia. Az összes cica azt nézi ki magának, szóval már foglalt. Még Stikli is lekéste, pedig folyton azzal nyúz, hogy hadd költözzön be!

– Valaki Stiklit mondott? – dugja ki a fejét a konyhaajtón egy vigyorgós srác, fekete macskafülekkel, mire Bóbita nagy lendülettel és rikácsolással nekiesik.

– Stikliii! Mars vissza a konyhába! Neked most a vacsorára kell figyelned, hogy ne égjen oda! Hess, hess!

– Hess a madárnak, te Nagyszájú! – válaszol a kölyök, nekem pedig csak kerekednek a szemeim.

– MIT MONDTÁL??? – ripakodik rá Bóbita, mintha a bűnök bűnét követné el a fiú, és mindketten eltűnnek a konyhaajtó mögött, ahonnan csak a veszekedést hallgatom. Sóhajtok egyet, a reakcióból ítélve Nagyszájú lehet Bóbita gúnyneve. Találó lenne, amennyit locsog és fecseg, szóval figyelnem kell rá, nehogy így szólítsam véletlenül. Végül is… egy alakváltó szemébe mondani a gúnynevét hatalmas sértés. Még a háta mögött is óvatosan kell használni ezt, de a másik gúnynevét a szemébe mondani azt jelenti: „ellenséged vagyok!”. Persze, ha jól sejtem, ez a srác.. izé.. Stikli? És Bóbita közt ez azért mégsem jelent teljes ellenségeskedést.

Felemelem a bögrét, s gondolataimba mélyedve kezdem el inni a tejet. Azaz… inkább lefetyelni. Ugyanis nem szoktam észrevenni, de ha épp elgondolkozom tejivás közben, akkor előjön ez a szokás nálam.

Vajon milyen lehet a Holdvezér? Mindig nagyon öregnek képzeltem el. Azt mondják, bölcs. Nagyon bölcs, tapasztalt, és ismeri az Asztrálvilágot. Vajon van hosszú fehér szakálla is? És milyen állat lehet? Biztos nagyon nyugodt, és elegáns, és sokat meditál, a tekintete pedig átható, mint aki a csontjaimba is belelát. Van egy botja is, tele mindenféle természetközeli ereklyékkel, mint Teknő Bácsinak, csak még többel! És nagyon sok természetes anyagból készült ruhát hord, amik mind nagyon…

– Szia! – üti meg a fülemet egy fiatal férfi hangja, közvetlenül mellettem csendülve fel, mire egy sikkantással eldobom a bögrét, és a falhoz lapulok a széken ülve. A szőke fickó épp a vállam fölött hajolt mellém, mögöttem állva, és elképesztő reflexekkel kapja el a tejemet, majd teszi le az asztalra.

– Na, ennyire nem kell megijedni! – fordul felém, a bögrét mentő kezével az asztalra támaszkodva, míg másik keze a székem háttámláján pihen, így pedig szinte teljesen körülzár, és közel hajol. Egyre közelebb. Ne, ez már túl közel van, nagyon közel, ráadásul egy pillanatig sem sikerült tartanom vele a szemkontaktust, nem, ezt nem hagyhatom, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről! Merre tudok elszökni, most, gyorsan, nagyon gyorsan?

Érzem, ahogy előbújnak füleim és macskafarkam is, mindjárt átváltozok, de úgy legalább el tudok slisszanni, ha elég gyors vagyok, bár ahogy elkapta a bögrét, biztos engem is könnyedén elkapna, de egy próbát megér, már érzem, ahogy nő a bajszom is, és elkezd kiszőrösödni a hátam, ujjaim végén karmok nőnek, de nem vagyok elég gyors. Mindkét kezével megragadja a karjaimat, és ez úgy meglep, hogy nem egyszerűen abbamarad az átváltozásom, hanem azonnal vissza is alakulok teljesen emberi formámba, egy szempillantás alatt.

– Hé! Nyugi! Nem foglak megenni! Ajj, mitől félsz ennyire? – mosolyog rám, kicsit mintha nevetne rajtam, ami nagyon nem esik jól. És még mindig nem engedett el. Hogy lehet valaki ennyire… határozott?

– Én… én… – én… még mindig nem bírok ránézni. Egyszerűen annyira közel van még mindig hozzám, amit nagyon nehezen viselek, mióta… nos… Marcang óta.

– Jaj, te lány! – sóhajt fel, és bár elenged, de megragadja a szomszéd asztal székét, és átpörgeti mellém, a szék támláját felém fordítva, s úgy ül a székre, hogy a támlájára tudjon támaszkodni, állát pedig alkarjaira fekteti. Aggódva pislogok a konyhaajtó felé, de Bóbita még mindig nem akar visszajönni, és a fogadó is üres még. Nyelek egyet, amióta eltávolodott, egy kicsit nyugodtabb vagyok, de csak a szemem sarkából merek néha rápislogni.

– Szóval Te érkeztél a Magasdomb Törzsből? – kérdez rá hirtelen, nekem pedig kikerekednek a szemeim, és végre felé fordulok.

– Ezt meg… honnan tudod?

– Tudok ezt-azt… – von vállat, s még csak nem is pislog, ahogy engem figyel. Én pedig most látom meg a szemeit, amik nem egyszerűen vágott pupillával rendelkeznek, akár a macskafélék, hanem még felemásak is. A bal szeme égkék, ilyn árnyalatot még sosem láttam, a jobb szeme viszont aranysárga, ami emberként senkinél sem természetes. Az nem volt kérdéses számomra, hogy ő is alakváltó, az viszont már biztos, hogy ő is macskaféle. Ez magyarázza a közvetlenségét. A cicusok közül nem sokan vannak, akik távolságtartóak, és félnek az idegenektől. A fővárosiak közt nehéz is lenne ilyen macsekot elképzelni. A fiúk közt meg pláne. Ők valahogy… kolbászolnak és kandúrkodnak.

– És hogy hívnak? – kérdez tovább, amíg én elmerülök a különös tekintet vizslatásába.

– Te sem tudsz mindent? – bátorodom fel egy kis visszafeleselésre.

– Ezt nem mondtam. De az illem azt diktálja, hogy rákérdezzek.

– Azt hittem, a bemutatkozást diktálja…

– Milyen igaz! – vigyorog rám ismét, s egy pillanatra előtűnnek a szemfogai. – A nevem Mancs, vagy emberek közt Tölgymarosi Előd. Örvendek, kisasszony… – s a kezemért nyúl, hogy kézcsókot adjon, amitől úgy fut végig a gerincemen a hideg, hogy nem csak a hátamon borzolja fel a szőrt, de még farkamat is előcsalja, hogy emberi gerincemet meghosszabbítva még tovább kínozzon.

– Hadd találjam ki. Fehér macska vagy. Szóval? – néz rám kérdőn, én pedig tátogok kicsit, megpróbálom gyorsan eltakarnni farkamat szabad kezemmel, majd nagy nehezen kinyögöm:

– Én… én… Hópihe… azaz… Havasi Csilla!

– Üdvözöllek nálunk, Csillagom! – borzolja ismét gerincemet ezzel a megnevezéssel, amire felháborodottan prüszkölök egyet.

– Csilla! Csak Csilla!

– Rendben, Csak Csilla. Van már szobád?

– Hát… – vonom össze szemöldökeimet, és most tűnik fel, hogy érzelmek egész tárházát sikerült bemutatnom az elmúlt percekben. Ki a fene ez a fickó? – Bóbita azt mondta, választhatok, de még nem választottam, mert… elment megkergetni valakit.

– Áh, igen, biztos Stikli rosszalkodik már megint… – dől kicsit hátrébb a széken, a támlába kapaszkodva, hogy ne boruljon fel, s elnéz a konyhaajtó felé. – Ilyenkor egy darabig elvannak, aztán lenyugszanak. Egy jó tanács. Soha ne szólítsd Bóbitát a gúnynevén, tényleg nagyot csíp!

– Ezt sejtettem… – bólogatok egyetértően. Ahogy a fintort nézem az arcán, saját bőrén tapasztalhatta a csípés mértékét…

– Szóval milyen szobát szeretnél? Egészen sok van most szabadon, de ez már nem marad így sokáig, szóval pont jókor jöttél! – pattan fel a székről, majd macskás eleganciával indul meg a pult mögé.

– Talán… egy erkélyeset, vagy teraszosat. Nem tudom. Az erkélyesek hasonlítanak kicsit a toronyszobára? – pislogok felé félénken a szemem sarkából, miközben kinyitja a könyvet. Az utolsó kérdésemnél viszont rám vigyorog.

– Te is a toronyszobát szeretnéd?

– Hát… jó lett volna… – biggyesztem le kicsit ajkaim, miközben végre kiegyenesedhetek a széken ülve, s megpróbálom az ő korábbi székét óvatosan távolabb rugdosni. Kezeimet az ölembe ejtem.

– Igen, kár, hogy foglalt. De… – indul el ismét felém ragadozótekintettel – ha nagyon szeretnéd… – folytatja lassan, miközben egyre közelebb ér, majd az asztalra könyököl, és ismét közel hajol, én pedig úgy lapulok rá a szék háttámlájára, hogy meglep, miért is nem estem még hátra… – szívesen fogadok egy lakótársat. Pláne, ha ilyen csinoska…! – mér végig, s ahogy pillantása a melleim magasságába ér, egyszerűen nem bírom visszafogni magam, egyik kezem egy sikkantással a blúzom dekoltázsa elé kapom, a másik pedig lendül… majd csattan… én pedig jéggé fagyok. És ő is. Csak a konyhaajtó mozdul, ahol egy csapzott Bóbita és Stikli dugja ki a fejét, hatalmasra kerekedett szemekkel.

– Itt meg mi a magas ég történt??? – kezd rikácsolásba Bóbita, mire Mancsból hangos hahotázás tör ki.

– Ez igen! Megérdemeltem, nem tagadom! – simogatja meg kicsit arcát, ami mintha kezdene vörösödni. Bár ahogy ismerem magam, az én arcom sokkal vörösebb, és nem csak egyik oldalt. Szinte érzem, ahogy ég a bőröm, biztos, hogy az egész fejem vörös a dühtől!

– Maaancs! – nyávog bele Stikli a dologba, szó szerint. – Már megint mit csináltál? – és persze, előcsúszik az ajtó mögül, olyan mozgással, mintha csak egy hízelgős macskát látnék, aki emberi testben él. Most van alkalmam látni, hogy farka is van, és az is fekete.

– Ugyan, éééén? Semmit, hát olyannak ismersz? – emeli fel kezeit megadóan a szőke férfi, én pedig nem értem. Nem tudom hová tenni az egészet. Ez az alak… teljesen kiismerhetetlen számomra a viselkedése. És most tűnik fel, hogy az eddig mutatott érzelemeim mennyisége már minimum megduplázódott. Nem szeretem, amikor ilyen vagyok. Nagyon nem.

– Igeeeen, mert olyan vagy, mint egy igazi… – somfordál Stikli egyre közelebb Mancshoz – Kand Úr! – s a fejét hozzádörzsöli Mancshoz.

A szőke férfi felemás szemei felvillannak, s mintha fokokkal hűvösebbé válna a levegő ettől. Szigorú pillantással néz Stiklire, miközben ellép tőle aki ezt a tekintetet látva kétségbeesett nyávogással veti magát Bóbita karjaiba, és bújik el mögé, halkan szipogva, ugyanis… sír! Elkerekednek a szemeim. Viszont ahogy elnézem, jobb, ha Stiklinek sosem mondom el a gúnynevemet. Előszeretettel incselkedik vele. Viszont… a Kand Úr elég sokat elárul Mancsról. Azt hiszem, jobb, ha tartom tőle a húsz lépés távolságot, és meggondolom a huszinegyediket is.

– Ejnye, Stiklikém, hát miért kell neked folyton a bajt keresni? – csendül fel mögöttem egy idősebb néni hangja, Stikli pedig a következő pillanatban már a néni karjaiba veti magát.

– Buhuhuborék néhéhéniii!

– Mondtam már, fiam, hogy ne piszkáld a nagyobbakat folyton! – dorgálja meg a fekete macskát a néni, miközben alaposan meglapogatja, aztán megsimogatja a fejét. – Te meg, Mancs, okosabb is lehetnél ennél! – villantja kerek szemüvege mögül a tekintetét az említettre.

– Tudod jól, Buborék, hogy van egy határ, amit nem lépünk át. Stikli túl sokat egyensúlyoz rajta így is.

– Ami igaz, az igaz! – bólogat Bóbita is, láthatóan alig várta, hogy szóhoz jusson. – Az egy dolog, hogy velem gúnyolódik, na de Manccsal? Megtanulhatná már, hol a helye! Tudhatná, hogy ki az, akit soha, semmilyen körülmények között, még csak véletlenül sem szólítunk a Gúnynevén, akkor sem, ha biztosra vesszük, hogy nem hallja, még gondolatban sem, mert mi van, ha azokat is kiolvassa? Hát ez egész egyszerűen felháborító! Jobban meg akarom csípni, mint az előbb, amikor engem neve…

– Bóbita. – vágközbe halkan ismét Mancs, mire Bóbita hirtelen elhallgat.

– I.. igen..? – kérdezi meg halkan, szinte félve.

– Köszönm a kedvességed. – pillant felé a férfi macsós félmosollyal, Bóbita pedig egészen elpirul.

– Jaj, hát tudod, hogy rám mindig számíthatsz, és én tudod, sosem mondanék rá semmi ro…

– Bóbita?

– Igen…?

– Kész van már a vacsora?

Bóbita pedig akkorát ugrik, mint akit most csíptek fenékbe.

– A VACSORA!

A következő pillanatban pedig már el is tűnik a konyhaajtó mögött, néhány kósza tollat hagyva maga után, olyan sebességgel repült be. Stikli még szipog egy sort, miközben Buborék továbbra is a haját simogatja.

– Na… mit kell mondani? – kérdezi tőle kedvesen a néni.

– Mu… muszáj…?

– Stikli…

– Hát… jó… – bontakozik ki a néni öleléséből Stikli, és lesütött szemekkel Mancs felé fordul. – Sa… – sóhajt egy nagyot – sa… sajnálom. – A következő pillanatban pedig már csak a farkincája látszik Buborék mögött, pedig nem egy nagy termetű néniről beszélünk. Mancs megforgatja szemeit, majd egy „jólvan”-t morogva bajsza alatt leül velem szemben, Stikli pedig a fogadó másik feléig meg sem áll, ahol Buborékkal együtt elfoglalnak egy hat fős asztalt.

Nagyokat pislogok Mancsra, de nem szólok semmit. A hirtelen beállt csendet egy vékonyka hang töri meg.

– Jó estét!

A tulajdonosa a lépcső felől érkező gyerek, vagyis talán tizenhat éves lehet. Egy fiúruhákba öltözött kislány, rövidre vágott, szőke hajjal és hatalmas szemekkel. Sőt, a szempillái olyan hosszúak, hogy ilyet még életemben nem láttam, és olyan cuki az egész jelenség, hogy szívem szerint harapnék bele egy nagyot. Vagy legalábbis magamhoz ölelném, és addg szorongatnám, amíg van benne szusz! Ha lenne belőle plüssállatka, biztosan akarnék egyet. Leül jó messze Stiklitől, vagyis a szomszéd asztalhoz, s hirtelen megindul az alakváltó-áradat. A megérzéseim legalábbis azt súgják, hogy az érkezők közül majdnem mindenki az. Elég sokszínűek, és számomra követhetetlen módon ülnek le. Van köztük egy kedves pár, s bár nagyon barátságosnak tűnnek, érzem, hogy a jelenleg már nem látható farkamon minden szőrszál égnek áll. Jön egy masszív, izmos nő, egy másik kecsesebb is, egy apró lányka, ruganyos alkattal, ő Stikli mellé ül le, és még egy termetes fickó is felbukkan, aki olyan végtelen nyugalmat áraszt magából, hogy úgy érzem, a velem szemben ülő Mancs minden haragja elszállt ennek a férfinak az érkezésekor. Bár azt nem értem, hogy miért pont velem szemben ült le a felemás szemű. Lehet, hogy… ez a törzshelye? És vajon melyikük lehet a Holdvezér? Talán valamelyik idősebb férfi..? De egyikük sem néz ki úgy…

A vacsora közben megérkezik, több tálat is hoznak ki. Mi egy jó szaftos pörköltet kapunk, ahogy Stikliék asztala is, míg a mellettünk ülő szőke kislány valamilyen zöldség-pörköltet kaphat, és még néhány asztalra ugyanez az étel kerül. Ahogy ezt megfigyelem, sejtem, hogy a zöldségpörkölt a növényevő alakváltóké, míg a hagyományos pörkölt a ragadozóké. Ez alapján már nem nehéz megállapítani, kik a macskafélék, hisz amellett, hogy húst esznek, az alkatuk is olyan… macskás. Erre nincs jobb szó. Például a masszív hölgy is tuti, hogy macskaféle, és az a kecsesebb alak is, és akkor ott van az a fehér hajú srác még. A többiekről ne is beszéljek. Annyian vannak, hogy nagyon nehéz lenne mindegyiküket kielemezni. Mindenki nekilát az evésnek, én is azt teszem, csak épp velük ellentétben én teljesen csendben, ahogy asztaltársam is. A többiek fecsegnek, locsognak, beszélgetnek. Csak egy nagy adag zúgást hallok, szavakat nem, s a tányéromból is alig merek felnézni. Csupán Bóbita éles hangjára leszek figyelmes, hisz mellettem ül, a szőke kislány asztalánál, ráadásul amekkora hangereje van a lánynak, még a süketek is hallanák.

– Elég már a nyígásból, Stikli! Igazán megtanulhatnád már végre, miért nem szabad gúnyolódni a Holdvezérrel! Minden alkalommal így jársz!

Megfagy bennem a vér. Elejtem a kanalat, s halál sápadtan nézek fel a felemás szempárba.