Ennyi.

Maradt egy napunk Innsbruckban és végre jó idő volt. Bár a hét napnyi menetelés után a városban sétálgatás így utólag nem volt a legjobb ötleteink egyike, de néztünk azért várost, 

kiállítást

kastélyt,

zaha hadid siklóját,

és tiroli állatkertet is, ahol nem fényképeztem sajnos.

Sankt Anton am Alberg

A városról azt kell tudni, hogy már nagyon rég óta járnak ide síelni a nagyon gazdagok. Szép város, de olyan az egész mintha dizájnerek tervezték volna, minden tökéletes és minden nagyon mai.

Augusztus 21, Steeg – Sankt Anton, kb 30km (plusz a kerülő), legmagasabb pont a Trittscharte: 2580m

Végre csodás napsütéssel indult a nap, Varázslatos völgyön át, nyári farmok mellett vezetett az út.

A cél az volt, hogy felmegyünk a Vallugáig, ott működik egy felvonó, és azzal lemegyünk végül Sankt Antonba.

Volt mormota.

Kisház.

Tehenek.

És elértünk a Stuttgarter Hüttéig, ahol további kilencvenhárom francia nyugdíjassal pihegtünk egy kicsit, majd indultunk tovább a „fekete” úton, a Valluga felvonó állomásáig, és – gondoltuk – ha van elég lélekjelenlétünk, akkor felmegyünk a Valluga csúcsán lévő másik állomásig akár.

Az Alderweg szakaszait különböző színekkel jelöli a térkép, és a kihelyezett táblák is. A fehér az a lapos, a sárga talán a közepes, a piroson már macerásabb közlekedni és a fekete a legnehezebb.

Az első elágazásig simán eljutottunk, néha nagyon kellett kapaszkodni ugyan, és nem lenézni.

Az elágazásnál pedig el is riadtunk ettől a táblától, hogy akkor a Valluga csúcsára biztosan nagyon nem nekünk való feljutni, szóval ne is térjünk le az útról.

Köves-havas.

Jeges-havas-köves-omlós-meredek.

Majd jött az a rész, ami miatt utólag nagyon menőnek érezzük magunkat, a hágó, ahol egy fémhuzalon lógva, az alattunk omló jeges kövek fölött ötven méterrel kellett felfelé húzni magunkat és tízkilós hátizsákjainkat, az adrenalin és a pánikroham harcának átadva elménket és az egyre többhelyütt felhorzsolódott testünket. Képet ott nem csináltam, de itt van egy a Google-ből, amin érthető hogy mivan.

Amikor felértük, és a térképet nézegettük hogy ez meg mi a lópikula volt, akkor jöttük rá, hogy tökre másfelé jöttük végül. A táblát pedig csak most értettem meg, amikor ezt a cikket írom, hogy a Trittscharte az valójában ezt a hágót jelenti.

Augusztus 20, Gutschau – Steeg, kb 30 km.

Végig laposan.

Határozottan jól esett egy nyugodtabb nap, emelkedők, lejtők, bozótok és gurulós kövek nélkül. És akkor még nem is sejtettük mi vár ránk másnap.

Augusztus 19, eső, köd és hideg. Nem győztük emlékeztetni magunkat a budapesti negyvenfokra és a részeg turistahordákra. Visszagondolva fantasztikus élmény volt így is, sőt, de akkor, ott, volt néha pár olyan pillanat, amikor nem.

De az Anhalter Hütte kellemes kandallós fogadtatásának reménye, és valami jó kis tiroli ebéd képe a száraz melegben erőt adott, és kitartóan tapostunk tovább az ösvényen folyó patakokban és a cipőkben kialakult magánpocsolyáinkban. 

Hát nem jött be.

Az Anhalter Hüttében Ausztriához nem méltó módon elutasítóak voltak, és egyáltalán nem volt se meleg, se száraz, se tiroli ebéd, se semmi. Láthatóan szenvedtünk a csontig ázottan, vizes mindenben, de sajnos nem tudták megmondani mikor és hogyan működik a szárítószoba, nem volt hajszárítójuk sem, és semmilyen rongy vagy bármi, amivel letörölgethettük volna a vizeinket.

Bosszúbol szétteregettük mindenünket az étteremrészben.

Ja és voltak lovak.

Tarrenton Alm – Gutschau, kb 33km. Legmagasabb pont: Hinterberg J. 2202m