#12-27

Ez most egy hosszú bejegyzés lesz, és ahogy nézem, nagyon cselesen csak a végén van szó a Férfiak klubjáról. Szóval teszek ide egy ilyen fekvőrendőrt:

Willie Gary Johnson (December 27, 1879 – July 7, 1949) was a prominent jazz trumpeter in New Orleans. Johnson gave the year of his birth as 1879, although there is speculation that he may have been younger by as much as a decade.

Education and early musical career

Johnson received lessons from Adam Olivier and began playing professionally in Olivier's orchestra. Johnson probably played a few adolescent jobs with Buddy Bolden, but was not a regular member of Bolden's Band (contrary to Johnson's claim). Johnson was regarded as one of the top trumpeters in New Orleans in the years 1905–1915, in between repeatedly leaving the city to tour with minstrel shows and circus bands. After he failed to appear for a New Orleans Mardi Gras parade job in 1915, he learned that krewe members intended to do him bodily harm, so left town, touring with shows and then settling in New Iberia, Louisiana. In 1931 he lost his trumpet and front teeth when a fight broke out at a dance in Rayne, Louisiana, putting an end to his playing. He thereafter worked in manual labor, occasionally giving music lessons.

Career revival and first recordings

In 1938 and 1939 the writers of the first book of jazz history, Jazzmen, interviewed several prominent musicians of the time, including Louis Armstrong, Sidney Bechet, and Clarence Williams, who spoke highly of Johnson in the old days in New Orleans. The writers tracked down Johnson's address, and traded several letters with him, where he recalled (and possibly embellished) his early career. Johnson stated that he could play again if he only had new teeth and a new trumpet. A collection was taken up by writers and musicians, and he was fitted with a set of dentures by Bechet's dentist brother, Leonard, and given a new trumpet. He made his first recordings in 1942, for Jazz Man Records.

Later touring career

These first recordings propelled Johnson (along with clarinetist George Lewis) into public attention, attracting a cult following. Johnson and his band played in New Orleans, San Francisco, Boston, and New York City and made many more recordings. Johnson's work in the 1940s shows why he was well regarded by his fellow musicians—on his best days playing with great imagination, subtlety, and beauty—as well as suggesting why he had not achieved fame earlier, for he was unpredictable, temperamental, with a passive-aggressive streak and a fondness for drinking alcohol to the point of impairment.

Death and legacy

Johnson suffered from a stroke in late 1948 and died in New Iberia the following year.

Jazz fans and historians still debate Johnson's legacy, and the extent to which his colorful reminiscences of his early career were accurate, misremembered, exaggerated, or untrue.

The majority of his recordings remain in print on CD reissues, and his playing is an important influence on many contemporary traditional jazz musicians. Johnson plays a small, but significant, role in Alan Schroeder's picture book Satchmo's Blues. In that book, Johnson serves as a source of musical inspiration to the young Louis Armstrong.

álmomban, akit sosem kedveltem és nem is tartottam vonzónak. De álmomban kedves volt. Amúgy ilyen sci-fiset álmodtam, mintha a jövőben lennénk, a reklámok a levegőbe voltak vetítve. Sétáltál az utcán és egyszercsak megjelent egy házfalnyi felirat, hogy mit vegyél akciósan. Húúú, nagyon jól nézett ki (álmomban), de amúgy szöveges reklám? Nagy hülyeség. Senki se olvas el annyi szöveget. A pasi meg úgy volt, hogy nem is dugtunk, csak csókolóztunk, mittudomén, volt valami tipitapi vagy az se, az akcióra nem emlékszem, valószínűleg csak tényként volt érdekes, lehet, hogy álmomban se éltem meg. Csak mondta, hogy ne haragudjak, de ő nem akar velem kapcsolatot és végül elnyöszörögte, hogy ő a Szilvit akarta volna felszedni, de nem hozzá került a CÉDULA, hanem az összes másik lányhoz a társaságban. (én nem kaptam cédulát, azt se tudom hogy jöttem össze a faszival, csak azt álmodtam, hogy már megtörtént) Az összeshez??? Nagyon nevettem, hogy nem elég, hogy épp elmondja, hogy én miért nem kellek neki komolyabban, hanem valami balfaszság miatt az összes lánnyal összejött aki nem kell neki? A szerencsétlen! :D Fura érzés volt, hogy felsorolta, hogy mik miatt nem kellek. És csak mosolyogtam és mosolyogtam, mert ő se kell nekem, hát kit érdekel a magyarázkodása. De nem csak ez volt, hanem egy nagyobb női táska, amit fel kellett húzni, mint egy sortot, és akkor lett egy kész öltözék az emberen. Csak nem lehetett tudni pontosan, hogy miféle öltözék lesz, szkafander vagy báli ruha, meg a táska két füle továbbra is ott fityegett két oldalt az ember csípőjén. És volt két lakás, ami között egy ételkiadó ablakon közlekedtünk, titokban, összesúgva, hogy na most, most mehetünk, miközben voltak ott emberek és mindenki látta, illetve mindkét lakásnak nyitva volt az ajtaja a folyosóra. Így aztán egyszer amikor éppen másztam fel a konyhaszékre, hogy átmásszak a másik lakásba, akkor elöntött az érzés, hogy hát, hülye vagyok én? Kimegyek a folyosóra, hát mi bajom lehet? És kimentem, be a másik lakásba, és kiderült, hogy ha így megyek akkor viszont mások számára nem vagyok látható. Jó is volt ez meg rossz is. Kedveseim, ne egyetek sütit vacsorára, mert álmotokban megbaszódtok valami ellenszenves faszi által és még egy incifinci orgazmusotok sem lesz!

Tegnap éjfélig pakolásztam. Átrendeztem az üzletben a konyhát, pontosabban kilomtalanítottam, ahogy a kamrát is. Volt a fejemben egy kép, hogy mit szeretnék látni, és úgy döntöttem nem kötök kompromisszumot. És görgött és görgött a dolog, pakoltam ide meg oda, és néztem és kerestem mindennek a helyet, ahol jól használható és jól is néz ki, míg végül ott áltam a konyhaajtóban és úgy éreztem, hogy nem akarok elmenni innen mert tessék, az lett amit akartam. És a látvány együtt a beteljesüléssel, az kurvajó érzés volt. És még mindig rengeteg hely van a szekrényekben. Mindez csak annak az erdménye, hogy kivittem mindent amit nem használunk, és feljebb raktam amiket ritkábban és lejjebb amiket gyakrabban veszünk kézbe. Azért volt ez fontos, mert én ezt hanyagolom el legtöbbször és kötök kompromisszumokat mert rohanok, hogy haladjunk, és halogatom a tökéletesítést dolgot, mert nincs időm. Most erre szántam ezt a hetet és olyan jó volt megélni, hogy van eredménye. Még a függönyt megvarrom. Beszélgettem a lányommal és annyira mélyre ment a beszélgetés, hogy elkezdett nagyon sírni és zokogás közben elmesélt mindenfélét, de főleg érzéseit velem meg a testvérével meg az iskolával kapcsolatban. Hagytam, hogy kisírja magát és örültem, hogy dédelgethetem, mint picikorában. Az orchideám akkora hatalmas virágszárat növesztett, mint aki ki akar nézni az ablaküvegen keresztül. Földig ablak van, rengeteg fény úgyhogy nem lehet más, mint az, hogy unatkozik és kiváncsi a kinti életre. :) Már csak egy dolgot kell ebben az évben megcsinálnom, hogy igazán rendben legyek. Nem tudom, hogy lesz-e hozzá bátorságom. El se mesélem mert akkora faszság, hogy eddig nem tettem meg. De ez is olyan, mint a konyha, úgy kell lennie, hogy nekem jó legyen.

tegnap volt egy beszélgetésem anyámmal. Valójában az kéne a bejegyzés címnek lenni, hogy “győzelem!!!!!” mert kibaszottjól kezeltem az egészet. Kellő ideig voltam nyugodt és együttműködő majd kellő időben megemeltem a hangomat és közöltem, hogy jó lenne, ha a nagy öntudatosságban tekintettel lenne másokra is, és figyelembe venné, hogy a többieknek mi lenne jó, mert amit akar az kizárólag neki jó, miközben itt több ember gondosokodik róla. Hát, úgy meglepődött mint a fene. El kellett mesélnem a betegségét, a zártosztályt, hogy megfenyegetett minket, hogy megöl mindannyiunkat, mert mi meg akarjuk ölni őt, stb, stb. Úgy meséltem el, hogy mindig hozzátettem, hogy mi tudjuk, hogy ez a betegsége miatt volt, nem haragszunk és szeretnénk, ha minden rendben lenne. Nem emlékszik semmire és az lehetetlenség, hogy ő nem emlékszik ezekre amikor mindenre emlékszik a gyerekkorából is. Mondtam neki újra, hogy az is a betegség része, hogy nem emlékszik ezekre vagyis abból a fél évből csak felvillanó emlékei vannak. A vége sajnos úgyis az lesz, hogy mi vagyunk bolondok, és ő egy kiterjedt összeesküvés áldozata. A hallucinációit, amikre emlékszik, azokat továbbra is igaznak gondolja. Továbbra is vannak hallucinációi, de nem sok és nem beszél róluk, elnyomja. Ezt abból gondolom, hogy a korábbiakat nem tartja tévedésnek miközben egészséges ember be tudja ismerni, hogy alkalom adtán nem egészséges módon gondolkodott vagy viselkedett. Félelmetes belegondolni az egész folyamatba ami végbemegy, és abba, hogy pöccentésnyire van bármelyikönk ettől. Annyira hiszünk benne, hogy tudjuk mi miért történik, hogy uraljuk és irányítjuk az életünket, hogy az érzéseink valósak és meghatározóak, hogy a gondolataink tiszták. Kétségünk nincs soha. Soha senki rajtunk kívül nincs belül, hogy mindent lásson és mindent tudjon. De mi magunk mégsem láthatjuk soha az egészet, az összes kapcsolódást, valamennyi összefüggést, hatásokat és ellenhatásokat. Csak annyit, amennyit éppen nézünk. Mint egy kisgyerek a játékboltban. éppen ahhoz a polchoz szaladunk, ami felkelti az érdeklődésünket. Aztán másikhoz. És tovább. És, ha kívülről mást jeleznek vissza rólunk, mint amit mi gondolunk magunkról vagy a világunkról, azt a legritkább esetben vagyunk képesek akárcsak átgondolni is. (Ilyennek látlak, és közben itt vagyok veled, szeretlek – ennek kisebb a súlya mint annak a képnek, amit látni szeretnénk magunkról. De ez már egy másik téma valójában) Nem hiszem, hogy az ember több egy ilyen szaladgáló, mindenbe belekapó kisgyereknél, egy színes álomvilággal, ami lehet akár az is, hogy ő egy komoly felnőtt ember. De amúgy persze szeretem én is a hangzatos idézeteket. „ Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. “ Márai