Volt mindenféle az álomban, de azokra a történésekre nem emlékszem, csak arra, hogy levágták anyám karját, aztán visszaillesztették és odafércelték. És álmomban anyám egyszercsak meghalt. épp feküdt volna le aludni, amikor oldalradőlt és meghalt. Álmomban ez nem nagyon kavart fel, hiszen zombi volt már előtte is, engem is meglepett, hogy mennyire nem kavart fel, mert valójban én félek a halottaktól, ijeszt az az állapot amikor a test csak test és az ember már nincs benne. De azt hiszem, ha a gyerekem lenne, ugyanúgy ölelném meg csókolnám, ahogy a filmeken és nem tudnám elengedni se. De anyámat csak hagytam feküdni az ágyban. Valamik történtek és próbáltam másoknak mondani, hogy hívni kéne a halottszállítókat meg talán valami orvost, de úgy voltak vele, hogy hívjak, ha gondolom, őket nem érdekli. El voltam kseredve nagyon valami miatt amire nem emlékszem, és a két ágy között (az egyiken feküdt az anyám) miközben átmentem magammal sodortam anyám fél karját ami valahogy elhagyta őt. Ijedten hadakoztam anyám fél karjával, közben a padlóra kerültem és éreztem az élettelen karja súlyát. Végre leráztam magamról, visszalökdöstem a kart anyám mellé az ágyra és ott maradtam a földön összekucorodva, hátamat a radiátornak döntve és bőgtem. Nem anyám miatt, valami más bajom volt. Történés, történés, nem emlékszem, csak arra, hogy egyszercsak anyám felült az ágyon, az arca hullafehér volt (az tényleg egy másik, egy nagyon furcsa szín) és nem lehetett tudni, hogy mi van. Én kiabáltam, hogy nézd már, hiszen él, de nem is örültem meg nem is hittem és mivel visszadőlt az ágyra, nem is lehetett tudni, hogy mi van. A karja természetesen nem volt rajta.

Van az irigykedés. Gizinek új piros porsche-ja van, Gizi nyilván egy ócska kurva és nem akarom végiggondolni, hogy mi mindent tett Gizi azért a kocsiért. Juteszembe. van a fodrásznőm, aki folyton azon aggódik, hogy nincs elég vendég vagy nem úgy, nem keres igazán jól, pedig neki fontos a függetlenség..., szóval az autójára terelődött a szó. Kiderült egy 25 milliós elektromos autója van, valami nagyon márka, mert az volt az álma. Az a márka, és eldöntötték a férjével, hogy megveszik. Vagyis vette neki a férje, de el kellett adniuk egy lakást, hogy megvegyék. Az volt az a pillanat amikor átíródott bennem minden, amit korábban gondoltam róla. Nem lett rosszabb a véleményem mert aranyos nő, de fel se tudja mérni mit jelent az, amikor ekkora anyagi biztonság van a háta mögött. Hogy ő valójában csak a saját zsebpénzét keresi meg. Ám, amit irigyelni tudtam volna, az neki nincs. Magam sem tudom pontosan. Tudatosság? Derűs bölcsesség?

Szóval az irigykedés amikor valakinek van valamije, ami nked is kéne de úgy gondolod, esélyed nincs rá, hogy legyen. Szeretnéd, de nem akarod megfizetni az árát, csak úgy szeretnéd, ha rád esne az égből.

A féltékenység Újra meg újra visszatérek a témához, mert úgy gondolom érintett vagyok benne, hiszen éreztem már féltékenységet. hajjaj. A féltékenység annak a jele, hogy úgy érzed, sérülnek az igényeid. Ezért érdekes szerintem ez a téma, mert a féltékenység sok formája teljesen elfogadott. Úgy érzed valaki más megkapja azt, amit te nem. Mondjuk a párod munkahelye, hobbija, baráti társasága. Előrébb helyezi őket, előzékenyebb velük, ugrik a kéréseikre, több időt vagy pénzt áldoz rá, megértőbb, segítőkészebb, igyekvőbb, törekvőbb, stb. És akkor azt mondják, ülj le a pároddal és beszéljétek meg. Mondjuk én nem teljesen értem, hogy mit tudnak megbeszélni, de néha tényleg van olyan, hogy a másik ember rádöbben, hogy nem látta azt a nézőpontot, el sem tudta képzelni, nemhogy átérezni azt amiről a másik beszél. De valódi mélységében csak akkor fog változni a dolog, ha a párkapcsolat maga vagy a másik ember valahogy státuszt vált és bekerül azok közé a dolgok közé amik előnyt élveznek. Amúgy meg a legtöbb ember elfogadja, hogy olyan kapcsolatban él amiben valami más sokkal fontosabb mint ő és csak akkor jut neki figyelem, amikor már inkább menni akar. Ám, ha azért féltékeny valaki mert egy konkrét személy kap nagyobb figyelmet, akkor szegény féltékeny embert máglyára küldik és teljesen nyilt védelmet élvez a féltékenykedés elszenvedője. A terápián érdekes dolgok szoktak kiderülni. Hogy az igény jogos volt, hogy a másik nem viselkedett korrektül, vagy önző volt, figyelmetlen vagy akár indokolt is volt a hiszti mert az értékrendetek alapjaiban eltér. Szóval féltékenységről ítélkezni a nélkül, hogy minden részét ismernénk a sztorinak, talán botorság. Akire féltékenyek, az pedig mindig a végsőkig tagad. Hát mi a faszt tenne mást? Mégis? :D Szerintem van olyan érdekes, boncolgatnivaló táma ez, mint a narcisztikusok és van körülötte elég sok tévedés meg szűklátókörű panel. Most tudok róla írni, most jó. De amúgy pokol. A tehetetlenség, a magány, a meg nem értettség ketrece.

Keresztanyám, aki anyámat ápolta, a mai napig nem bírja felfogni, hogy anyámnak beteg az agya. Folyton azon rágja magát, hogy ha ő egy kicsit jobban bírta volna, ha anyám egy kicsit ilyenebb meg olyanabb lett volna, akkor most szegény nem lenne bedugva egy kórházba, ahol még a kertbe se engedik ki. Nem érti, hogy amit anyám mondd az teljes kuszaság, abból semmi sem valóság, se a jó, se a rossz. Nem érti, hogy anyám valójában már elérhetetlen a többi ember számára. Azt sem érti, hogy nem szabad komolyan venni mindazt amit mond, ahogy azt sem vesszük magunkra amit egy regényben olvasunk. Igaz, én sem értettem, egészen addig, amíg nem olvastam egy könyvet a demenciáról és nem láttam meg, hogy pontról pontra mintha az anyámról írta volna valaki. Így voltam a könyvvel is, a pszichopatákról, mérgező emberekről. Nem értettem mi történik velem, azt hittem tehetek valamit, hogy rajtam múlik az, hogy a másik ember hogyan viselkedik velem, hogyan viszonyul hozzám, és rajtam múlik, hogy hogyan érzem magam a bőrömben és a kapcsolatban. Hiszen azt tanultam és vallom is, hogy felelősek vagyunk az érzéseinkkért vagyis minden érzés kizárólag a saját szubjektív valóságunk. Akkor? Akkor nekem kell dolgoznom azon, hogy ne érezzem magam nyomorultul, összezavarodva, átbaszva, megfélemlítve, mert rajtam múlik mindez, nem a másikon. És végül igaz is. Abban a pillanatban, amikor rájössz, hogy nem úgy vagy átbaszva mint egy megcsalásnál (gyáva vagyok, már mást szeretek csak nem mertem elmondani), hanem mint az itt a piros hol a pirosnál (ő tudja hogy csalás az egész és egy pillanatig sem volt esélyed nyerni), akkor már tudod mondani, hogy bocs, én nem játszom. De ahogy a demens anyámmal kapcsolatban is azon aggódunk, hogy a felvillanó világos pillanataiban biztos fáj neki, hogy egyedül van, ezért inkább igyekszünk gondoskodó környezetet teremteni, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy ezek a világos pillanatok vannak-e egyáltalán és mikor, hányszor, ugyanígy rendre eltölt a szánalom és a szomorúság, amikor hidegnek és távolságtartónak kell lennem valakivel szemben, hogy több fájdalmat már ne tudjon okozni. De mi van, ha én okozok ezzel fájdalmat? :( :( :( Eh, legalább tudom, hogy akármilyen kemény tudok lenni, pszichopata biztosan nem vagyok.