10 kibaszott év
után, tegnap először fordult elő, hogy felhívtam a kollégámat, csupán azért, hogy csevegjünk. Bár ő gyakran megteszi velem, és eleinte értetlenül álltam a dolog előtt, hogy mi a fasz van, még mondja is, hogy csak szociális életet akar élni, de miért pont velem? Nős ember, a felesége is a kollégám, mitakarez? Barátkozni akar? Minek? Barátkozzon az asszonnyal, hagyjon engem békibe. Nem vagyok én valami szolgáltató, akit felhívsz, hogy értelmesen csevegj valakivel. Azon túl, hogy tényleg úgy vagyunk, mind a bolondok, akik már minden viccet ismernek és már csak a sorszámát mondják be és röhögnek, konkrétan ezt szoktuk csinálni: – Elköltözik a fiam egy lánnyal, aki nem a barátnője. –„merőkanál”? – Azaz! Hahahahaha! szóval nem érzem a közelséget. Nem tudom azt mondani, hogy szeretem őt. Nekem ő túlságosan kritikus és túlságosan egoista. Pedig még szereti is az írásaimat. Szóval a baj az én készülékemmel van. Nem találom a szerepemet ebben a kapcsolatban. Nem tudok érzelmi kötődést megélni. Vagy nem akarok.
Az egészet azért mesélem, mert ezen gondolkodtam hajnalban, hogy míg befogadó vagyok mások szükségleteivel, én magam nehezen jutok el oda, hogy egy kapcsolatból „kivegyek”. Nehezen építek bizalmat, gyanakvó vagyok, szorongok tőle, hogy a terhére vagyok a másiknak. Ezek annyira mélyen gyökereznek, hogy sokévnyi terápia sem tudta feloldani. Ha az anyádnak teher vagy, érzésed szerint mindenkinek teher vagy.
Kimondhatatlanul sérülékeny vagyok ebben a dologban. Erre jöttem rá. Nem vagyok képes úgy kommunikálni a prolémáimról, hogy utána felszabadultságot érezzek és ne feszültséget. Hogy ne kudarcank éljem meg azt, hogy nem bírom, ne szégyenkezzek miatta, hogy nem voltam elég jó. És nem akarok senkinek a terhére lenni.
Tegnap végiggondoltam az életem és megállapítottam, hogy nagyon, de tényleg nagyon fasza kis élet, mindent megcsináltam amit akartam, és mindent megcsinálhatok amit csak akarok. Egyszerűen semmi de semmi okom a nyígásra, hiszen olyan tág lehetőségeim vannak, amiért sokan a fél karjukat odaadnák. Csak ez a nyomorult, kioperálhatatlan, kibaszottfájdalmas szar érzés ne lenne bennem, ez a feloldhatatlan magányérzet. Gondolom ez az, amit mások alkohollal, droggal vagy szexszel szoktak elnyomni. És nyilván van, aki hírből sem ismeri. Ezzel kéne valamit kezdeni mert tegnap megint elkaptak a szuicid gondolatok. Azt is tudom, hogy ha belerohanok valaki karjaiba, az csak ideig-óráig oldja ezt fel. Aztán az első konfliktusnál zsupsz, megint ott állok a hegytetőn a semmi közepén és csak kavarog körülöttem a rémület.
Hogy mit látnak belőlem mások? Ezt biztosan sosem.
