Ajj, hát nem írhatok mindig
megrázó felismeréseket meg ismeretterjesztést, akkor mi lesz az én megtört kis lelkemmel? Hova öntöm? Ezen aggódom, amikor hirtelen egy kupac ember bekövet, hogy hát ez egy nyafogóblog, mondhatnám én is amit LJD, hogy mit likoltok, nincs jobb dolgotok? 😚😏🙃 Volt veletek olyan, hogy mondjuk naponta elmentetek egy kirakat előtt és sóhajtottatok, hogy bárcsak az enyém lehetne az a gyönyörű ... lófasz, bármi? Mondjuk autóval? Vagy házzal? Bárcsak minden nap láthatnám, vezethetném, viselhetném, lakhatnám és vághatnám a füvet? És emberrel? Felkavaró tud lenni az is. Aztán egy nap valaki úgyis megveszi. Ülök tegnap a Jótestű Vizeslacival, próbáljuk a kommunikációs eltéréseinket enyhíteni és közös nevezőre jutni, és felhívja a felesége. Erre a pasi, mondjad szerelmem, most épp elszámolunk, de hívlak, minden okés? stb. Olyan hangon, amitől elolvadtam. Mondtam is neki, hogy milyen szépen beszél a feleségével. Nézett rám, hogy a felesége, hogy beszélne vele máshogy? Erre a faszira amúgy nem jellemző az udvariaskodás vagy a kedveskedés, és bár megszoktam már a stílusát, de ismerve őt, ő lett volna az utolsó akiből kinézem ezt a hangsúlyt és stílust. Inkább gondoltam olyannak, aki morcos, ha felhívják, és összeröhög a többi melóssal, hogy haggyadmár, az asszony, tudod a nők, pfj, brr, csak a baj van velük. Én többnyire ezzel találkozom, hogy a kapcsolatokat így kommunikálják kifelé az emberek. Mintha nyűg lenne, valami kényszer, egy tévedés amiből nincs kiút. Lehet, hogy úgy is érzik, ezt nem tudhatom. Jó lenne azt mondani, hogy: ismerem őt, kívül, belül, minden hangulatában, minden állapotában és picsa szerelmes vagyok, amióta csak ismerem. Nincs mit tenni. És mások néznének rám, és mondanák: kiscsillag, te hülye vagy. Csúnyán rá fogsz baszni, de főleg hülye vagy. És közben titokban azt gondolnák, hogy bárcsak, bárcsak őket is szeretné így valaki. Mert mind ezt gondoljuk. Titkoban. De mégsem kell. Nos, ebből a gondolatból nagyon szép novellákat lehet írni, de valójában ez is csak egy elgondolás arról, hogy mi az, ami megtörténhet velünk és mi az, ami nem, és a világot, ahogy mondtam is, úgy torzítjuk, hogy az legyen, ami a meggyőződésünk. Nekem az a meggyőződésem, hogy valaki úgy fog bánni velem, odaadó gyöngédséggel, és akarni fogja velem azt a közös burkot, amiről beszélni se akarunk majd, nehogy bármi jó kiszivárogjon belőle. És akkor talán blog sem lesz vagy végre tényleg csak a naaaagy felismerések, amik csak azért vannak, mert nem olvasok filozófusokat, meg híres pszichiátereket, akik ezeket már rég megmondták :)
