kezd a gyomromra menni. Ez a harmadik évad eleje.

A megmentő típus túlságosan empatikus, mintha az egész lénye egy nagy érzelmi felület lenne, túlságosan alkalmazkodó, mindent alárendel a megmentés eszményének. A sérülései nincsenek feldolgozva és hívószóként működnek. A megmentő másokat sorol előre és a saját szükségleteit nem hajlandó tudomásul venni. A megmentő mindenét odaadja, hogy beteljesülve érezhesse az élete célját, hogy segítsen, hogy megmentsen másokat. A megmentő erőszakos. Valójában erőszakos, bár ez a sok jóság meg segítés mögött nem rajzolódik ki egyértelműen. Ha ő meg akar téged menteni, akkor te meg leszel mentve, kétséged ne legyen. És a megmentésért cserébe még rosszul is érezheted magad, ha nem vagy elég hálás. A megmentő rád rakja a saját élete, a saját boldogtalansága súlyát, mert csak ritkán választanak jól. Ez talán abból következik, hogy nincs önreflexiójuk, a problémáik feldolgozatlanok maradnak, a késztetésük viszi, hajtja előre őket. A megmentő öntudatlanul, de tetszeleg. Jobbnak akarja látni magát a környezeténél. – Te olyan jó vagy! Annyit segítesz, annyi blablabla, már igazán gondolhatnál magadra is! – Igaz, igaz, de tudod, ilyen vagyok, nincs mit tenni. A megmentő egy mártír, akit csak szeretni meg tisztelni lehet, kritizálni semmiképpensem. Nem csak azért mert nem tudja feldolgozni, hanem mert ott van körülötte a rajongó hadsereg, aki a mártírt szentté avatja. A megmentő, a mártír szenved. Szenved a múltjától és szenved a szereptől, amivel azonosul mert kielégületlen marad. Merthogy a világot nem lehet megmenteni meg a világ elég hálátlan is.

Két fontos kérdés bukkant fel bennem. Az egyik, ami mindig foglalkoztat, hogy hol a határ. Mitől válik valaki Teréz anya-szindrómássá, és meddig egészséges empátiával rendelkező, segítő, támogató ember. A másik a megmentő erőszakossága, hogy ő jót akar, segíteni akar, a másik ember meg ellenáll. Nyilván nem egy empatikus embert kell megmenteni, szóval ebből az erőszakos jóságból rengeteg konfliktus lehet. Lehetne egy harmadik, a környezet élősködése. Hogy amikor a megmentő hébe-hóba abbahagyja a megmentést mert kimerül vagy egy időre fellebben a függöny és szembesül önmagával, akkor az addig elkényeztetett és kiszolgált környezet önzőnek és szeretetlennek fogja kikiáltani. Amitől a megmentő többnyire igyekszik vissza a jól megszokott pszichózisába. Arról nem is beszélve, hogy a megmentőnél jobban senkisem manipulálható. Kiváló terep az átbaszásra. Meg egy negyedik, hogy mik lehetnek a jellemző hívószavak. Magány, fájdalom, reménytelenség, depresszió, kiszolgáltatottság? És egy ötödik, hogy vajon a megmentők előszeretettel választanak-e segítő foglalkozásokat és abba bele tudják-e csatornázni a késztetéseiket vagy mindegy, a boldogtalanságuk terhe mindenképpen ráfolyik a környezetükre? Nekem úgy tűnik, hogy akiknek nagyobb rélátásuk van magukra, ez talán intelligencia kérdése, azok képesek a saját működésüket kézben tartani, nem annyira hánykolódnak.

Az elvesztés és az elengedés a legnagyobb mumusuk. A stratégiájuk a menekülés a szenvedés elől. Persze, mindenki menekül a szenvedéstől, de azért a felnőttségnek, az érett viselkedésnek része, hogy vállaljuk a szükséges szenvedéseket, hogy megelőzzük a szükségteleneket. Az ember igyekszik halogatni a szenvedést „alkalmasabb” időre, de valójában ilyenkor csak a hosszú, elnyújtott szenvedést választja az ember a gyors és kegyetlen helyett. Így a szenvedés életformává válik. Hogy hogyan zajlik az egész, az attól függ, hogy mi a betokosodott gócpont. Valami trauma a gyerekkorban, aminek a fájdalma mindig ott lebeg? Ha nekem fáj, nektek ne fájjon? Vagy egy bántalmazás? Ha velem megtörtént, mindent megteszek, hogy balzsamot adjak a sorstársaknak? Vagy egy grandiózus gyermeki terv, hogy jobbá tegye a világot, hogy megmutassa, ilyen is lehetne? Hoppá. Ez az utolsó betalált. :D

Izgalmas, izgalmas! Az emberi psziché működése őrült izgalmas. Mintha egy előadáson a színfalak mögött járnál. Mintha egy szimuláció kódját néznéd, mintha meg lehetne ismerni minden titkok titkát! Persze nem lehet, és ebbe bele is lehet bolondulni. De még nem tartok ott. :D :D

Tegnap az jutott eszembe a metrón, hogy istenem, de buta voltam, hogy valaha is, bármikor is azt gondoltam, hogy bármi rólam szól. Persze, hihettem, mert voltak infók aminek nem voltam birtokában. De nem is az a fontos, hogy ki mit csinált, hanem egyszercsak elkapott a szégyenkezés, hogy mennyire átbasztam magam. De ciki, de buta, de kis szánalmas. És, hogy szégyellem magam miatta. Nem úgy általában, hanem konkrét dolgok miatt. Milyen nevetséges lehettem. Mert az voltam. és szépen sorravettem, hogy mikor mi volt amiről azt hittem, hogy rólam vagy nekem szól. Pedig nem. Soha nem. Leszámítva azokat amiről tudtam, hogy igen, mert kiszolgáltatott, odadobott másoknak, hogy lássam mások utálkozását. El is döntöttem, hogy ezt majd valahova bele kell írnom. Amúgy, még soha életemben ennyi kutatómunkát nem fektettem egyetlen írásomba se, mint ebbe a mostaniba. Hogy összeáll-e végül, uh, mint valami sosem próbált ételrecept. Reméljük, hogy megéri majd a belefeccölt időt. jaj, és egy másik sztori is foglalkoztat. Egy könnyedebb. És döbbenetes módon egyszercsak szembejött a főszereplőm fotója. Még soha nem volt ilyen élményem. Hogy őt képzeltem el vagyis ilyennek gondoltam vagy ő olyan akire illik ez a történet. És a kép egyszercsak elémtárta a szereplő múltját, azt, hogy hogyan került abba a helyzetbe, mint ami már meg van írva (novellaként) ezt gyönyörű nem szép arcú nőt aki mégis gyönyörű és izgalmas és boszorkányos. Őt akarom majd a borítóra. Vagyis egy grafikát. Ilyen se volt még velem, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Olyan ostobának tűntek, amatőrnek és álmodozónak akik borítót képzelnek egy meg sem írt könyvnek. De ez van, megtörtént. Talán ez az a bizonyos imagináció. Ma meglátogatom anyámat. Gondolom utána kiborulok. Valamelyik nap azon bőgtem, hogy mennyire hiányzik az anyám. Még az is amikor már nem volt százas, de még volt kapcsolata a való világgal, legalább időnként. Ha tudtam volna mi lesz, akkor máshogy csináltam volna? Biztos. Addig öleltem volna, amíg még vissza tudott ölelni. De sosem tudott csak ölelni. Így aztán olyan lettem mint valami vadnyúl. Ha simogatnak is, mindig ugrásra készen.

Valami megváltozott körülöttem, de nem tudom mi csak a változást érzem. Elmúlt a bénultságom. Korán megyek haza, nem maradok bent éjjel. A munkáim haladnak, dicsérnek. Jobban meg tudom magam védeni, jobban ki tudok állni magamért és nyitottabb lett a világ. Nem tudom mi történt csak a sodrást érzem. Nézem, hogy milyen iskolát kezdjek el és sokkal kevesebb időt pazarlok, mint az elmúlt években.

Erre riadtam fel álmomból. Hogy teleszórom a tumblit, az összes regemet ezzel a mondattal. Hatalmas durva betűkkel, mintha odavésték volna a monitorra. Ez nem a valóság! Mintha cédulát kéne ragasztanom rá, hogy meg tudjam különböztetni. Mert ami itt van, az egy narcisztikus álomvilág.

Hónapok óta fojtogat az érzés. Hogy mérgezem magam. Nagyon rég volt, amikor rákaptam arra a drogra, hogy az interneten bármit lehet. Mérhetetlen szabadságként és hatalmas lehetőségként éltem meg. Tudtam, hogy nem valóság, tudtam, hogy színház, szerepek, manipuláció, hasadt énrész, szenny és förtelem és hazugság. Tudtam, de azt mondtam, hogy én ezt kézben tudom tartani, hiszen mindezt tudom, és soha senkinek semmit nem hiszek el, és ez megvéd majd, hogy mindig érzékelni fogom az üveglapot köztem és a másik világ közt és ennek az üveglapnak a hidege mindig figyelmeztetni fog. Itt a határ, onnantól az őrület, a narcisztikus álomvilág. Hát, voltak idők, amikor ez nem vált be. Hogy pszichopata volt-e az a férfi... vagy ő semmi nem volt, én voltam csak “gyenge”, a fene se tudja már. Azt az időszakot nem dolgoztam fel. Szégyellem, hogy megtörtént velem. Elmesélem, bár elég mindennapos történet, még a baráti társaságomban is volt hasonló, de ez kicsit más volt. Talán, csak mert velem történt, a másoké meg másokkal. Egy masszív abúzus, és igen, egy pszichopatát sikerült benyalnom a neten. Akkor nem tudtam csak most visszanézve. Akkor magamat hibáztattam, hogy buta voltam. Akkor kezdtem el írni. Nagyon tehetségesnek tartott és agyon sztárolt eleinte. Olyan szinten lelkesedett értem, mutatott függőséget, rajongást... mint, egy villámcsapásszerű szerelem. Én meg ki voltam éhezve a sikerre, a figyelemre, arra, hogy valami más is lehetnék. És arra, hogy értem lehet rajongani és van amit szépnek és nagyszerűnek lehet látni bennem. Aztán egyik napról a másikra megszűnt a rajongás. nem apránként, hanem snitt. Vége. A csapda bezárult, és a következő egy évben megszállottként próbáltam hozzájutni az adagomhoz. És a netes őrületem lassan átszivárgott a valóságba. A férfi pedig onnantól kezdve, ami abúzust el lehet követni, azt megtette. (nem, nem kért tőlem meztelen képeket). Semmilyen szinten nem volt hajlandó a köztünk levő kapcsolatot feloldani. Sem személyes találkozással, beszélgetéssel, sem azzal, hogy véget vessen neki. Persze, én is borzalmasan viselkedtem. Nem mentegetőzésképpen, de a dolog úgy néz ki (mindig), hogy a megvonást követően a másik MINDENT megpróbál. Mert a pszichopata mindig felvillant valami reményt. Egy apró utalást arra, hogy minek kéne máshogy lennie, hogy ő elégedett legyen. és, ha ő elégedett, akkor jön az éden (megint minden úgy, mint régen. Rajongás, szerelem, boldogság) pfff most eszembe jutott, hogy tuti tumblizik, ő olyan. meg az is, hogy amúgy semmi sem garantálja, hogy férfi volt. Ebben a jelenségben nincsenek ártatlan és megbocsátható részek. Ez az egész, és minden hasonló toxikus. Ha egyszer átestél rajta, nem immunissá válsz, hanem allergiássá. A legkisebb része is kiváltja az irritációt. nem tudod mi bajod, nem tudod miért kezdesz furcsa dolgokat érezni meg gondolni. mert amúgymeg az ember titkolja, szégyelli, hogy ez megesett vele. Hiszen ő olyan okos... Amúgy okos, igen, a pszichopata nem is választ olyan prédát amire nem lehet büszke. Nem is kelti fel az érdeklődését mivel az ingerküszöbe magas. Mindig ugyanazt mondják az emberek, amit Logan is. Nem vagy hozzászokva a netes világhoz. Hozzá vagyok szokva. Sőt. Látom és értem is a folyamatokat. Látom amikor viszkető hólyagok nőnek a lelkemen. Látom, hogy mások mit csinálnak magukkal. Azt is, amikor elindul egy ilyen folyamat. És azt is amikor a pszichopata visszatér. Mert hacsak nincs minden kapu ezer lakattal lezárva, a pszichopata egy idő után visszatér. Nincs olyan történet, amit ne éltem volna meg :( Szeretnék napokat eltölteni internet nélkül. Nézd,... aki szeret, az a valóságban szeret. A testeddel, a szagoddal, a faszságokkal, a nyűgjeiddel és a dolgok nem tudásával, mert  a valóságban nem kaphatod elő a googlet, hogy okosabb legyél és a valóságban nincs idő egy jól meggondolt frappáns válaszra, de csak a valóságban lehet egy kapcsolat teljes. És ha teljes, akkor lehet szabad is. Ugye, ezt nem kell magyaráznom? Olyan életet szeretnék, amiben nincs szükségem barátnak nevezett idegenek elismerésére, tanácsára, figyelmére. Egy olyat, amiben az új titkaim figyelemre sem méltó semmiségek. Értelme sincs leírni őket. A régieket meg könyvekké szublimálom és nem blogbejegyzésekké. Szeretném, ha végleg hazaengednének a tumbli pszichiátriáról.