#02-02

Sylvia Woods (February 2, 1926 – July 19, 2012) was an American restaurateur who co-founded the landmark restaurant Sylvia's in Harlem on Lenox Avenue, New York City with her husband, Herbert Woods, in 1962. The soul food eatery is a popular gathering place for Harlem residents and tourists not far from the Apollo Theater.

Life

Sylvia was born to Julia and Van Pressley in Hemingway, South Carolina. Her father, Van Pressley, died when she was just three days old from complications of injuries he received during combat in World War I. By April 10, 1930, she had lived in Williamsburg County, South Carolina, with her grandmother Sylvia Johnson, the woman she was named after. Johnson had worked as a farmer, a trade that Pressley would get into when she got a little older. Research of Sylvia's ancestry is being conducted by Yonkers, New York resident Dennis Richmond Jr. In 1930, Sylvia's mother took the rest of her family to New York when so she could better provide for her family, leaving her grandmother, Sylvia Johnson to raise three-year-old Sylvia.

Woods met her future husband, Herbert, in a bean field when she was 11 years old and he was 12. They married in 1944 after he followed her to New York. They had four children together: Van, Bedelia, Kenneth, and Crizette. Woods graduated from high school in her hometown of Hemingway, South Carolina. She trained to become a beautician in New York, and also ran a beauty shop in South Carolina. Woods also worked in a hat factory, and as a waitress at a restaurant called Johnson’s Luncheonette in Harlem from 1954 to 1962.

Woods worked at Johnson's for about seven or eight years. When the owner wanted to sell, he offered the place to Woods for $20,000.

During the early 1990s, the business expanded and now seats up to 450 people. It also has a catering business. Organized and started by her son Van in 1992, Sylvia came out with her own line of soul food products that are sold nationally. Woods' products include many of her special sauces, vegetables, spices, syrup, and cornbread and pancake mixes. Woods produced two cookbooks: Sylvia’s Soul Food Cookbook, published in 1992; and Sylvia’s Family Soul Food Cookbook, published in 1999, both by William Morrow and Company. The restaurant remains owned and operated by the Woods family. In August 2011, they celebrated 50 years in Harlem. Guests have included Quincy Jones, Diana Ross, Muhammad Ali, Bill Clinton, Robert F. Kennedy, and President Barack Obama.

Sylvia Woods stepped down from the day-to-day operations of the restaurant when she was 80 years old. Sylvia's is currently owned and operated by her children and grandchildren. Her husband Herbert predeceased her, dying in 2001.

Woods died on July 19, 2012, at her home in Mount Vernon, New York, at the age of 86. She had suffered from Alzheimer's disease for several years.

In 2014, the corner of W.126th Street and Lenox Avenue in Harlem was co-named "Sylvia P. Woods Way."

Awards and recognition

Due to the immense popularity of her soul-food staples, Woods was known as "the Queen of Soul Food." Spike Lee used Sylvia's restaurant as a location for his 1991 film, Jungle Fever.

New York Mayor Michael R. Bloomberg was due to present Woods with an award at a celebration of the 50th anniversary of Sylvia’s Restaurant shortly after she died; a family friend accepted it on her behalf.

Former President of the United States Bill Clinton was one of many who spoke in her memory at a two-hour-long memorial on July 24, 2012.

visszapörgettem több havi levelezést egy barátommal. Próbáltam megtalálni benne, hogy mi okozta bennem a rossz érzést a mellőzöttségérzést ami egyre csak gyűlt és gyűlt. Visszapörgettem és nem nagyon találtam. Pedig annyira erős volt az elhanyagoltság érzés, az egyoldalúság érzés, hogy végül vitát robbantott ki. Hát igen, így visszaolvasva három hónapot, az egész olyan, mint egy tartalmas beszélgetés. Talán csak a válaszok között eltelő napok meg hetek lehetnek a bűnösök, amik így nem látszanak. A várakozás és a lemondás hullámai. A lezáratlanságok, amikhez vissza-visszatér az ember, aztán lemond a másikról, na ez se ír már, aztán előkerül és akkor az ember nem mondja, hogy baszódj meg, hát látom a fészen, hogy ott vagy, csevegsz, csak nekem nem válaszolsz, menj a faszba, hanem beindul az automatizmus a lelki sziahellodejóhogyírsz. Aztán utána meg a deállatvagyok, hát hagyni kéne a picsába, nem reagálni, meg nem is kérdezni semmit. Nem kell vele foglalkozni, akkor nem teremtődik semmi rossz érzés. Hiszen vannak akikkel nem teremtődik. Sőt, csak olyanok vannak. Akkor ez mitől működik máshogyan? Ezt meg kell értenem, addig nem tudok továbblépni, amíg nem értem. Egoista vagyok, énközpontú, mondta. Mondjuk, nem tudom kiközpontúnak kéne lennem a saját életem élményei kapcsán. Nem körülöttem forog a világ? Hát, bármilyen meglepő, de! Az én világom körülöttem forog, bár az tény, hogy az emberek sajnálatos módon a saját életüket élik, a helyett, hogy engem szolgálnának, így csak az marad, hogy érzékelem a hatásokat. Hogyan hat a másik élete az enyémre? Jó-e az nekem vagy nem? Jó érzéseket kelt-e vagy nem? Mire késztet? Nyitottságra vagy lehasításra? Mások miért nem mondják azt, hogy énközpontú vagyok? Másokkal miért nem keveredek ilyesféle nézeteltérésbe? Másokkal miért érzem kiegyensúlyozottnak a kapcsolatomat? Végül arra jutottam, hogy saját döntésemből, túl sokat toltam bele ebbe a kapcsolatba, sokat vettem el máshonnan, hogy ebbe beletegyem, így sokkal magasabbak voltak az elvárásaim, mint másokkal szemben, ahol inkább felém áramlik az érdeklődés és azért cserébe áramoltatom vissza a figyelmet. Igaz, bőségesen. Szeretet, érdeklődés, kiváncsiság, elismerés áramlik felém, amiért viszonzásul igyekszem hasonló jókat adni. Persze, én is kezdeményezek, ha valakivel rég beszéltem és azokat is szemmel tartom, akikkel nem beszélek gyakran, és ha eltűnnek hetekre, aggódva rájuk írok, hogy minden rendben van-e velük. És ők hálásak a figyelemért, mert a jelzés, hogy számít valakinek, az mindenkinek jólesik. Szóval, szépen elnézést kértem, és magamban helyreraktam a dolgot. Úgy kell működtetni, ahogy az összes többit. Akkor nincs baj, nincs veszekedés, nincs harag. Amúgy nekem a bocsánatkérés kurvakönnyen megy. Mint mindenkinek, akit narcisztikus szülő nevelt. Ezt kell csinálni ahhoz, hogy az embert békénhagyják. Hiszen a valódi érzéseim úgy se érdeklik a másikat, akkor meg olymindegy. Ő csak a saját világa békéjét akarja helyreállítani, annak minden lelki kényelmével. És hát, én is.

„A világ szolgája leszel, mert azt reméled, hogy ha majd mindenki jól lesz, akkor te is megérdemled, hogy jól legyél. Ha mindenkit eléggé szeretsz, akkor egyszer csak majd érdemes leszel a szeretetre te magad is. De addig dolgod van; darabolod az almát a gyereknek, számolod, hogy meglegyen a napi öt zöldség-gyümölcs, de te nem viszel be vitamint. Ha látod, hogy valakinek fáj, te vagy az első, aki felajánlja a segítségét, de te nem kérsz segítséget, ha bajod van. Mindenkit elviszel orvoshoz, de hogy kivizsgáltasd magad, arról szó sem lehet. Hát, kinek van erre ideje a sok teendő közepette? Mész, csinálod, megszervezed, megoldod.

Bástyájává válsz minden közösségnek, ahol megfordulsz. Kötőszövetévé az emberi kapcsolataidnak, még bőven azután is, hogy lejárt a szavatosságuk. Ha csenddel vernek, kimozgatod, ha beledöglesz is. Ha manipulálnak, nem akarod észrevenni. Ha hazudnak, megbocsátasz. Ha elhagynak, visszavárod. Meg akarod érteni. A motivációját. Az érzelmi hátterét. És begyógyítani a sebeit, hiszen, szegény, nem véletlenül vált olyanná, amilyen. Segítségre van szüksége. Újra és újra odatartod a másik orcádat. Istenem, ki tudja, hányszor pofoztak már fel, de neked mindig van másik orcád.”

és el vagyok szánva rá, hogy kibogozom magam. Ha azt mondom, hogy kibaszottul félek, hogy remeg a gyomrom, hogy a bőgés kerülget, akkor keveset mondtam. Megfogadtam, hogy most nem fogok szépíteni, hogy elmondom az igazat mert vissza kell térnem a valóságba vagy megváltoztatni magam. Mert ez utóbbi is lehet. Hogy felerészt az én konokságom a dolgok baja. A téveszméim, a negatív berögzülések amikről lehet, hogy nem is tudok. Vagy egészében. Jó lesz. Szeretném, hogy jó legyen és nagyon szeretném, ha lenne valami jutalom a végén. Azért azt nagyon szeretném.

ezt kérdezte. Ezt kérdezte korábban is. Akkor magamban még daccal voltam, hogy miért akarja, hogy vesztesként tekintsek magamra? Most máshogy mentem oda. Tudtam is, hogy sokat változtam. Én, az életem, a lehetőségeim. De, hát itt vagyok, elfogadtam. Elfogadtam, hogy segítségre szorulok. Elfogadtam, hogy soha nem fog megtörténni amire vágytam. – ezt válaszoltam. Az eszével elfogadta, de szétválasztotta az eszét és az érzelmeit. Minden morzsába, minden szalmaszálba belekapaszkodik. Nem fogadta el. – mondta ő. És kaptam új időpontot.

Azt mondta, nagyon hasonlítunk egymásra. Ez tartja össze a dolgot. És azt, hogy rengeteget tettem ebbe a barátaságba, és amivé vált, megtartó erő lehetne az életemben. Akár a legszebb, legerősebb baráti kapcsolat is, ha... ha le tudnám zárni magamban, elfogadva, hogy bizonyos szempontból kudarc volt a számomra.

Némileg hasonlítok anyámra. Picit narcisztikus vagyok. Valójában mindig is tudtam. Féltem tőle, mert féltem, hogy fájdalmat okozok másoknak, ahogy anyám nekem fájdalmat okozott. Vicces, hogy az derül ki, hogy különleges és nagyszerű vagyok, aminek része az, hogy picit narcisztikus. Mindegy, pokolba az egész mindennel, már nem érdekel mi vagyok, csak legyen belül nyugalom és derű és érezzem magam szabadnak. És ha úgy alakul, hogy a terápia nem mossa el a szándékot, tudjak ésszel és érzéssel is barát lenni. Persze bőgtem egész nap.

Nehezen kezdek hozzá a munkához, pedig nagyon kéne. Ha túl vagyok rajta (szerdán), akkor fogok egy bazi nagy szemetest és körbejárom a lakást. Pokol ahogy kinéz. :( Tegnap este hosszasan beszélgettem a fiammal, mert újra előhozta, hogy szeretne ősszel elköltözni. Kiváncsi leszek, hogy rendeződik-e az itthoni élet, ha ő nem lesz itt. Azt gyanítom, hogy igen. Hiányozni fog nagyon és picit szorongok a változástól, de közben változni és változtatni kell. Csak, már nem ül majd pizsamában az ágyamra. :( na jó, ne sirassam előre a meg nem történt dolgokat! Koncentráljunk a kuplerájos fürdőszobára a hegynyi mosogatnivalóra és arra, hogy mikor birtokolhatom el a szobáját. Kézművesszobát csinálnék belőle. Akkor lenne egy műterem/műhely, ahol nem kell elpakolni, ahol lehet a cuccokat tárolni és lehet nyugodtan dolgozni az agyagos dolgaimmal meg bármin. A változás változást hoz.  Jó lesz ez! menjen csak mielőbb! Remélem megtartja a szokását, hogy suliból hazafelé felhív.  Vagy majd egy idő után jön vasárnapi ebédre? Édes, drága kisfiam! :) <3