#01-18

Hogy is mondta...?

Az ilyen képzeletbeli szerelmek kiéheztetik az embert. Ezt a gondolatot forgatom napok óta, hogy tényleg, hogy is van ez. ma mentem felfelé a mozgólépcsőn és a karácsonyon gondolkodtam, a régieken meg az újakon meg azokén, akik elmennek a szüleikhez és unatkoznak meg nem érdekli őket, meg azon, hogy én milyen rettenetesen frusztrált voltam a karácsonyoktól, és azt a frusztrációt nem sírom vissza, de valaki mégis várt engem és már olyan régóta nem, hogy ez sírnivalóan fájt felfelémenet a mozgólépcsőn... Aztán azon gondolkodtam, hogy most eldönthetem, hogy belemerülök a fájásba meg a sírásba, az önsajnálatba vagy úgy döntök, hogy nem. Hogy ez most ezen a ponton, egy döntés kérdése. De vajon, ha úgy döntök, hogy nem fájok és nem sírok, attól másabb lesz a valóság? Mármint az, hogy nem vár senki. Mondjuk, ha sírok, attól se vár senki. Na mindegy is, ezen elgondolkodtam, hogy megélni az érzéseket vagy legyőzni az érzéseket, hogy milyen fura pszichológiai ellentét ez, végül nem sírtam, faszom az egészbe, hát, ha így alakult, már felesleges sírni. Ami jó volt belőle azt megéltem.

Nade ennek a sírásnak van egy előzménye. Pár napja egy mondjuk barátom, úgy megölelgetett, ahogy rég óta nem öleltek. Van egy mozdulat, egy mondat... "na gyere ide"... és egy ölelés... csupa férfierő, csupa szeretet, gyengédség, és nem volt benne semmi szexualitás. Jézusom. Belevesztem az ölelésébe. Mint valami menhelyi kiskutya. (nem, a menhelyi kisjutya nem hiszi, hogy hazaviszik, fingja nincs róla, hogy mi az a "haza" csak mi képzeljük bele, a kiskutya is csak kaját akar, és falkát, és egy domináns ebet, aki majd megvédi addig, amíg felnő és szembefordulhat vele – ezt csak ide beszúrom, mert túl sok a líra) Egy másik pasi meg valami györnyörű könnyed mondatban azt mondta, hogy szép vagyok, ahogy szoktam is mindig... És ő sem párkereső férfi, ettől voltak ezek gyönyörűek, hogy nem volt mellette semmi mellékzönge, csak egy őszinte megnyilvánulás.

A nőiességem éhezik. Szoktam mondani a barátnőimnek, hogy menj, ismerkedj, ne godnolkozz, ne problémázz, randizz, szarni mindenre! Fú, nagyon tudom mondani és többnyire ez segít másokon. Mert valami engedélyre várnak vagy megerősítésre ami átlendítő őket a társkereséses szar időszakokon, hülyéken és faszfejeken. Ha nekem mondják ezt, csak nézek. Hát nem érted? Nem érted, hogy nem érdekelnek? Hogy nem mozdul meg bennem az, hogy nekem jobb lenne vele, mert.... valami... Ülnék a kocsiban (biztos valami szép autó lenne), vigyáznék, hogy a ruhám szépen álljon, és hogy derűsen mosolyogja és örüljek, hogy éppen megyünk a valahova, és közben a lelkem mélyén tudnám, hogy nem itt a helyem. Hát ezért nem akarom.

Nade, hol a helyem?

Jester Joseph Hairston (July 9, 1901 – January 18, 2000) was an American composer, songwriter, arranger, choral conductor, and actor. He was regarded as a leading expert on Negro spirituals and choral music. His notable compositions include "Amen," a gospel-tinged theme from the film 

Lilies of the Field

 and a 1963 hit for The Impressions, and the Christmas song "Mary's Boy Child".

Early life

Hairston was born in Belews Creek, a rural community on the border of Stokes, Forsyth, Rockingham and Guilford counties in North Carolina. His grandparents had been slaves. At an early age he and his family moved to Homestead, Pennsylvania, just outside Pittsburgh, where he graduated from high school in 1920. Hairston, who gave up studies at Massachusetts Agricultural College in the 1920s, went on to graduate from Tufts University in 1928 and studied music at the Juilliard School. Hairston pledged Kappa Alpha Psi (Chi Chapter) in 1925. He worked as a choir conductor in the early stages of his career. His work with choirs on Broadway eventually led to his singing and acting in plays, films, radio programs, and television shows.

Career

Helped by benefactor Anna Laura Kidder who saw his potential, Hairston graduated from Tufts University, near Boston, Mass. in 1929. He was one of the first black students admitted to Tufts.

He sang with the Hall Johnson Choir in Harlem for a time but was nearly fired from the all black choir because he had difficulty with the rural dialects that were used in some of the songs. He had to shed his Boston accent and relearn the country speech of his parents and grandparents. (Johnson had reportedly told him, "We're singing ain't and cain't and you're singing shahn't and cahn't and they don't mix in a spiritual.") The Hall Johnson Choir performed in many Broadway shows including Green Pastures. In 1936, they were asked to go to Hollywood to sing for the film,Green Pastures. At that time, a Russian composer, Dimitri Tiomkin, heard Jester and invited him to collaborate with him. This led to a thirty-year collaboration during which time Jester arranged and collected music for the movies. He also wrote and arranged spirituals for Hollywood films as well as for high school and college choirs around the country.

Hairston wrote the song "Mary's Boy Child" in 1956. He also arranged the song "Amen", which he dubbed for the Sidney Poitier film Lilies of the Field (1963), and arranged traditional Negro spirituals. Most of Hairston's film work was in the field of composing, arranging, and choral conducting. Hairston also acted in over 20 films, mostly in small roles, some of which were uncredited. Among the films he appeared in were bit parts in some of the early Tarzan movies, St. Louis Blues (1958), The Alamo (1960), To Kill a Mockingbird (1962), In the Heat of the Night (1967), Lady Sings the Blues (1972), I'm Gonna Git You Sucka (1988) and Being John Malkovich (1999).

In 1961, the US State Department appointed Jester Hairston as Goodwill Ambassador. He traveled all over the world teaching and performing the folk music of the slaves. No matter where Jester performed in the US, he checked the phone book for Hairstons and was responsible for reuniting people on his family tree, both black and white. He composed more than 300 spirituals. All of his research and work has been documented for history. He was the recipient of four honorary doctorates, including an honorary doctorate from The University of Massachusetts in 1972, and another in music from Tufts in 1977.

Hairston appeared on The Amos 'n' Andy Show. He had been in the radio program that was the basis for the TV show. He also played the role of Wildcat (1974–1975) on the show That's My Mama. In his senior years he appeared in the show Amen as Rolly Forbes (1986–1991). His last television appearance was in 1993 on an episode of Family Matters, a sitcom. Hairston also played the role of "King Moses" on radio for the Humphrey Bogart and Lauren Bacall show Bold Venture.

In his later years, Hairston served as a cultural ambassador for American music, traveling to numerous countries with choral groups that he had assembled. In 1985 he took the Jester Hairston Chorale, a multi-racial group, to sing in the People's Republic of China, at a time when foreign visitors were still quite rare in that country.

Death

Hairston died in Los Angeles of natural causes in 2000 at age 98. Born in 1901, Hairston's life spanned each year of the 20th century. For his contribution to the television industry, Hairston has a star on the Hollywood Walk of Fame located at 6201 Hollywood Blvd. He is interred at Inglewood Park Cemetery, Inglewood, California.

Nem tudom, hogy jó-e, ha leírom vagy rosszabbul fogom érezni magam (szánalmasnak, kiszolgáltatottnak és tökkelütött hülyének), tegnap azon gondolkodtam, hogy kéne egy tanácsadó, nem tudom talán a pszichológusomat kéne egy órára elővennem vagy egy coachra lenne szükségem, aki csupán egy adott problémát segít feldolgozni és nem kell az egész életemet féltucat óra alatt százezerért elmesélnem. Amikor gyereked lesz, akkor az életed rácsavarodik a gyerekedre és minden, de tényleg mindennek kapcsolatban előnyt élvez, hogy ő van. Lesznek persze enyhítő megoldások, lepasszoljátok a szülőknek, meg csináltok kettesben programokat, de valójában zsigeri szinten nem tudod már kizárni és mindig kalkulálsz vele. Akkor is gondolsz rá, amikor nincs ott, és akkor is felelősnek érzed magad érte, és előre gondolkozol, és ráadásul a gyerek nem csak egy kibaszott feladat, hanem szereted a kis nyomorultakat, tényleg az életed adnád értük, akármilyenek is. ((Pontosabban, folyamatosan az életedet adod értük )) Egy idő után alig várod, hogy végre önállóbbak legyenek, te meg szabadabb, de valójában ez csak logisztikailag lesz így, mert belül semmi sem változik. Aztán szépen átkúszik ez a felnőttkorukba, amikor, ha egészségesek vagytok mind, akkor ez zökkenőmentesen történik, kb mindenki örömére. Te élvezed nézni, hogy milyen ügyesek, ők élvezik az önállóságukat, és egy új, felnőtt kapcsolat alakul ki, szabad döntésekkel, ahol végre jogod van nem ráérni is meg nekik is lesznek valós kötelességük, valós problémák, valóban felnőtt megoldások. Nálunk legalábbis így ment. Csakhogy tegnap éjjel rájöttem, hogy az elmúlt tíz évben azért viseltem remekül a gyerekeim leválását meg azt is, hogy egyedül vagyok, (volt egy érdekes beszélgetés a gyerekeimmel, ahol is rádöbbentek, hogy ha nem egyedül élnék, akkor 3-400 ezerrel azonnal beljebb lenne a családi költségvetés amit 13 éve én viszek a vállamon. Picit kigúvadt a szemük a rádöbbenéstől) mert ott volt Logan, akinek a léte lehetővé tette, hogy egy csomó vágyamat, tervemet, kísérletemet kipróbáljam, megvalósítsam, megcsináljam. És most nélküle, engem ezek nem érdekelnek. Volt amikor bizonyítani akartam neki, azon erőlködtem, de közben szépen felépítettem magam és már nem bizonyítani akartam, hanem megvalósítani. Pótolta ezekben anyámat, apámat valamiféle felnőtt társat. Mondanom kéne, hogy barátot, de csikorog ez nagyon. Ám, ha nincs ott, üressé válnak ezek a dolgok. Közben meg, nem tudok nem szembenézni azzal, hogy túl sokat bántott. Túl sokszor engedte meg magának, hogy dühében szándékosan bántson. Az elfogadásban, hogy azt gondolom, hogy dolgok neki nem mennek, vannak készségek amiket valójában nem fejlesztett ki, ebben sok fájdalom ért. Mostanra nem tudom letenni a gondolatot, hogy sosem szeretett. Hagyta magát sodródni az én szeretetemmel. Én meg kettőnk helyett is szerettem őt. Ő meg valószínűleg nem szereti magát se. Na mindegy, mert ez már agyalgás azon, hogy más valaki belső világa hogyan lehet, amit nem tudunk. A fontos az, hogy tegnap éjjel gondolkodtam, hogy hogy is csináljam a feladataimat meg a terveimet, és borzasztó volt az érzés, hogy nem akarok csinálni semmitse. Aztán arra gondoltam, hogy csinálni kell, különben megáll körülöttem minden, erőt kell vennem magamon és megcsinálni a tervezeteket és elindítani és dolgozni a megvalósuláson. De csak arra tudtam gondolni, hogy miért érzem értelmetlennek, ha Logan nincs ott? Mintha a gyerekemet vesztettem volna el. Ami teljesen nem egészséges, mert nem gyerek ő, felelős mindenért amit tesz, ahogy én is. Csakhát, ennyi idő alatt belül családtaggá vált, akár akarta, akár nem. És hiába nem akarom a rossz dolgokat, az is rossz, hogy minden megy tovább nélküle, és aztán majd megszokom, és egy nap rájövök, hogy valójában már nem is akartam ezeket a dolgokat, csak nem mertem kimondani, hogy nélküle nincs hozzá motivációm, csak gépiesen csinálom, ne látszódjon a veszteség.

Az írás az egyetlen ami stabilan tartja magát. Mert abban elburjánoztak a dolgok másfelé, és ugyan még mindig szükségem lenne egy kreatív társra, akivel meg lehet beszélni ötleteket és írástechnikai problémákat, de az alapvetően magányos elfoglaltság. Pont annyira bajos ő, amennyire én teret adtam neki. Mindketten benne voltunk ebben, vastagon. A kérdés, hogy honnan nyerjem vissza a motivációmat, mert se bizonyítási vágy, se düh, se remény nincs bennem. De merszem se, hogy egyszerűen letegyem, mert mi van, ha fél év múlva megint úgy érzem, hogy akarom csinálni valamelyik most elengedett dolgot? Ha találok magamban vagy másban* valami új forrást?

*többnyire nincs szükségem másokra a dolgaimhoz, ez csupán a kegyetlen szembenézés szükséges kijelentése. Nem szabad elsunnyogni azokat a gondolatokat, hogy nem vagyok tökéletes, meg én is rászorulok mások segítségére, én is inspirálódom meg töltődöm másokból. :) Nem akarom, hogy valaki bántson engem. Akkor sem, ha a bántása nem szándékos, csupán figyelmetlenség vagy érdektelenség vagy pokróc modor, lezserség, nemtörődömség esetleg kétségbeesett önzés. Nem akarok mérlegelni, hogy mi az amiért cserébe elfogadom ezeket. De vannak veszteségek, amikkel nem tudok mit kezdeni és amiknek a feldolgozásához sajnos kevesek az ismert közhelyek.

bejelentkeztem műtéti konzultációra. Azóta azon gondolkodom, hogy ilyenkor vajon az ember a löttyedt bőre mellett a barátait is kénytelen beáldozni? Mert ha van valami amire nem vágyom egyáltalán, akkor az a magyarázkodás, hogy de miért meg hogy is volt meg jajj és jujj stb, stb. És a méregetést, hogy milyen vagy milyenebb. Mert ezt szokták az emberek. Nézik a másikat, mint egy marhát a vásáron, és véleményeznek. Onnan tudom, hogy én is ezt csináltam amikor az egyik ismerősöm 20 éve megműttette az orrát. (:((() Meg pesze szorongok. Szóval, igen. Egy rakás ismerősömet beáldoznám, ha azzal megúsznám ezeket a szövegeket. Az elismerésük se kell. Ezt a 10 évet, amit reggeltől estig öregedni tudok, amikor a tükörbe nézek, ezt én nem bírom. Amúgy nem reggeltől estig van legtöbbször, hanem a fürdőszobától a liftig. Biztos nem is lenne semmi baj, ha úgy élnék, ami a koromnak megfelelő. De van itt egy fájdalmas ellentmondás, amiből rengeteg kényelmetlenségem akad már mostanában. De minek is magyarázkodom? Kés alá fekszem, kimetszik az arcomból azt a tíz évet, amikor már ott kellett volna tartanom, ahol most tartok. A család tojik rá, ha még egy fület varratnék a fejemre, az se érdekelné őket. Szóval van egy ilyen jelentős döntés, meg az érzés, hogy baszki, kivel beszéljem meg? Merthogy én mondom, hogy rossz rámnézni, nem más. Persze, ha bárki más helyeselne, az rohadtul bántana. :D Szóval, nem is tudom miben tudna bárki segíteni. Amúgy vagy egy éven keresztül keresgéltem, míg találtam olyan sebészt, akinek az interjúja alapján úgy gondoltam, hogy ez okés, ez ért hozzá. Elmondta, hogy már rég nem úgy csinálják, mint a hetvenes években, egész más, sokkal eredményesebb és biztonságosabb technikákat alkalmaznak, rutinszerűen. Meg persze az is lökés volt, hogy van egy gyönyörű, de tényleg gyönyörű barátnőm, aki egy picivel nagyobb cicit csináltatott magának és most nagyon boldog vele. Olyan szép, olyan okos nő. Ha neki megengedhető volt, hogy elégedetlen legyen magával, akkor nekem is! :)

Ah, nem én. Én már átadtam magam a leszamilesznek. Ha ezer lakatot zársz magadra, akkor is megtalál... (és az eszemmel ugyan tudom, hogy tovább kell lépnem, de érzelmileg még csak ott tartok, hogy jöjjön valaki és változtassa meg azt, ami van) A lányom jelentkezett be FB társkeresőre. Anya ritkán örül ilyesminek, de én nagyon. Merthogy 23 éves és még soha nem volt senkije. Nem azért mert baj van vele, hanem pont a középiskolája, amikor ugye a leginkább vagyunk benne ebbe a hormon és érzelemvezérelt szerelmes/csajozós/pasizós dologban, hogy megtanuljuk meg elbukjuk meg fájjuk meg elhagyjuk, stb, stb, szóval ez az idő neki egy lányiskolában telt. :( Aztán meg a pandémia, és egyébként ő is olyan, aki jól megvan egyedül is. meg az öccsével vannak összenőve nagyon. Szóval teljesen egyedül eljutott oda, hogy feljelentkezett társkeresőre. Azt mondta egész szórakoztató csak nem érti, hogy kétgyerekes apukák meg nyilvánvaló gengszterek is lájkolgatják meg kisfiúk, akik azt kérdezik, hogy játszana-e velük fortniteot meg minecraftot. Iszonyúan röhögtünk. Mondtam, hogy, ha bárki bántja, csak küldje el nekem a fotóját meg a nevét és én megkeresem és kiherélem! Röhögött és mondta, hogy mindenki, akivel beszélgetett az normális volt, egyetlen srácnak mondta, hogy húzza le magát a WC-n, azután az is leáll. És itt az anyai szívem túlcsordult az örömtől. Hogy az én kislányom ilyen ügyesn meg tudta védeni magát, ez fantasztikus! Ezt sajnos nem tőlem tanulta. Talán úgy tudta kifejleszteni, hogy soha nem mondtam olyasmit, hogy el kellene tűrnie, ha bántják. Ahogy az anyám tette velem. De méginkább annak a hatása, hogy az öccsével nagyon komoly anyázásokba mennek bele és már megszokta, hogy simán elküld valakit a halál faszára, ha dühös. Ez lehet. És ez nagyszerű! Tényleg az van, hogy az én konfliktuskerülő lényem, ami nem jó egyáltalán, ujjong, hogy a lányom ilyet talpraesett és szabad. Szeretem nagyon és féltem őt, de akkor nem kell annyira. Jujj ez nagyon jó! Ügyes, okos, találjon rá a boldogság! :)