Sokan kérdezik, hogy miért használok, analóg gépet, miért nem digitálissal fotózom meg azt, ami a szemem elé kerül, amit szeretnék megvalósítani. Sokkal olcsóbb is lenne, és kimeríthetetlen.
Igazuk van, ez a technika nem olcsó. Egy átlagos fotós boltban egy harmichat kockából álló fekete-fehér filmnek darabja ezerhatszáz forint. Ha mindegyik kép sikeresen készül el (ilyen sosincs, vagy velem soha nem történt), akkor a hívást ezer, a digitalizálást (igen azt szoktam, mert itthon scannelve csúnyább) ezerkettőszáz forintért csinálják meg nekem. Ha kiszámoljuk, az ember végül kap harminchat képet, akkor darabja százöt kemény magyar forint. Nem olcsó, ráadásul ebből általában tíz használható.
A pénztől eltekintve miért ezzel fotózok? Ami az embernek először feltűnik, ha ilyen gépet használ, hogy akár hónapokig, vagy végül sosem látja a végeredményt. Ezért, sok film és gyakorlás után, úgy kezd el fotózni, hogy minden kompozíció, beállítás, de még a pillanat is, a lehető legtökéletesebben passzoljon. Szóval rákényszerít arra, hogy mindenre figyelj fotózás közben. És nagyon kevés jó kép készül, de nagyon jó érzést tudnak okozni.
Oké, oké, de miért fekete-fehér? Szerintem, sokkal jobban leegyszerűsíti a fotózást is, de inkább a fotótéma lényegének kiemelésére szolgál. A szín egy plusz feladat a fotós szemének.
Hogy példát mutathassak, ázsiai utunkon a mobiltelefon mellett, öt tekercs fekete-fehér filmet, két objektívet és egy analóg gépet vittem, amit előtte sosem használtam. Szóval száznyolcvan filmkockát lőttem el. Ebből negyvenöt lett “sikeres” (ez azt jelenti, hogy a kép teljes és fel lehet ismerni, ami rajta van). Ebből pedig tízre mondanám, hogy kitenném a falra. Erre a kis úti-blogra most kirakok huszonhatot, csupán a sok-sok helyzet bemutatásaként, amire reagálni kellett. Látszani fog, hogy hol működött jól a gép.