Ex nihilo nihil fit

Pontosan 10 évvel ezelőtt úgy búcsúztam el tőled, hogy “holnap suli után jövök Anyu”. Emlékszem, hogy otthon este még a Bánk Bánról csináltam kiselőadást ének órára, amihez egyáltalán nem volt kedvem, de megkértél rá, hogy csináljam meg és azt mondtad nagyon büszke vagy rám, na meg hogy induljak, holnap úgyis találkozunk. Másnap délelőtt törifakt közepén bekopogott az igazgatóhelyettes és megkért hogy pakoljak össze és menjek vele. Tudtam abban a másodpercben, hogy nem lesz több “holnap jövök Anyu”. Ez volt az utolsó mondatom hozzád és a mai napig bűntudatom van, hogy ez sosem történt meg. Apu akkor az iskola előtt állt kocsival, nem szállt ki. Beültem mellé, és egy szót sem szólt, csak elindult a kórház felé. Azt mondták bemehetek elbúcsúzni, de képtelen voltam rá. A szoba előtt ültem, megszűnt körülöttem a világ, és a jeggyűrűdet szorongattam. Az utána következő órákra egyáltalán nem emlékszem. Tudod évekig gyötörtem magam, hogy vajon rossz döntés volt-e, hogy akkor nem mentem be hozzád, utoljára, de azóta elfogadtam. Te már nem voltál ott, én pedig olyannak akartam megőrizni az emléked, ahogyan ismertelek, mert nem egy letakart ágy képét képzelem el, ha rád gondolok. Tudod, amikor eladtuk a házat, akkor én már nem tudtam bemenni oda többé. Képtelen voltam összepakolni az életet amit veled éltem, még csak a saját dolgaimat sem pakoltam össze. Ezt azóta kicsit bánom. Azt hiszem hónapokig nem is nagyon beszéltem senkivel, mondjuk nem volt egy leányálom akkor a gimiben “a lány, akinek meghalt az anyukája” titulusban létezni. Tudod akkor nem hittem volna, hogy valaha eljön ez a pillanat, hogy már 10 éve élek nélküled ezen a földön. Évekig nem beszéltem arról, hogy mi történt veled, mindig kikerültem a család témát ha szóba került, mert utáltam az emberek tekintetét és sajnálkozását. Ebben azóta sikerült fejlődnöm, mert ez a részem, te is a részem vagy, és emiatt vagyok én az, aki ma. Tudod, amikor kiderült, hogy valami baj van, azt mondtad hogy megígéred, hogy nem hagysz engem egyedül, és minden rendben lesz. Emiatt utólag sokszor nagyon haragudtam rád, mert ezt az egy ígéreted nem tudtad betartani. Azóta is gyűlölöm, hogy ennyire igazságtalan az élet. Olyan sok mindent szeretnék megbeszélni veled nap mint nap, kikérni a véleményed dolgokról, és szeretném azt is, ha büszke lennél rám. Remélem tudod, hogy mindent ezért csinálok, remélem látod. És persze hogy nem haragszol rám a rossz döntéseimért. Néha azért éreztem hiányát az elmúlt 10 évben annak, hogy 17 évesen anyai intések nélkül maradtam. Tudod, azt is mondják, hogy az idő mindenen segít, de azt hiszem a hiányod sosem lesz kevésbé fájó. Április 24-ről pedig inkább ne is beszéljünk.