Senki nem tudja pontosan mióta, de a faluban úgy hívta mindenki: a Tuskós Hegy. Apám egyszer elmesélte, hogy valaha ezt a területet erdő borította, és a nevét akkor kapta, amikor egyszer kivágták az összes fát rajta, és mindenfelé csak a megcsonkított tuskóik borították a hegyet…

Öregapám jó ember volt, nagyon sokan mondták ezt nekem az évek alatt, és olyankor mindig kicsit sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg igazán, mivel nagyon kis lurkó voltam még, amikor végleg távozott e világból. Minden nyáron a nagyszülőknél töltöttünk el egy hetet a nővéremmel, és így visszagondolva, nem tudok nem jó érzéssel gondolni ezekre a vendégeskedésekre. Bár csak apró történetek, pár mondat, pár kósza emlék maradt meg bennem ezekről az időkről, de a mai napig úgy ragaszkodom hozzájuk, mint bennem szunnyadó, örök kincsekre.

Mindig korán ébredtünk a vastag dunyha alatt, Mama reggelijének farkas éhséget okozó illatára. Papa általában addigra már megetette az állatokat, így a reggeli gyors elmajszolása után már öltözködtünk is, és indultunk az erdőbe kalandozni.

Nagyszüleim háza előtt – az út túloldalán – vezetett le egy szederbokrokkal és akácossal övezett ösvény egészen a patakig. Amíg lejutottunk a száguldó, habzó, széles vízfolyásig, mindig megálltunk fekete meg fehér szedret csipegetni az ösvény szélén (természetesen minden alkalommal tiszta piros meg sárga foltosak lettünk az édes gyümölcsöktől). Papám megtanított rá, hogy szép óvatosan lépkedjek át a patak felett hídként szolgáló, vastag faágon. Mindig remegő lábakkal tettem meg az utat a morajló víz felett, attól félve, hogy ha belezuhanok, az elsodor egészen a nagy tavakig a falu szélére.

A túloldalon egy hatalmas tisztás terült el, melynek legtávolabbi pontjában nyílt az út felfelé, az égig érő Tuskós Hegyre. Abban az időben mindig itt legeltették a teheneket a falubeliek, és én úgy féltem ezektől a mázsás állatoktól, mintha szörnyek lettek volna. Nagyapám mindig megnyugtatott, hogy ezek jámbor jószágok, és nem fognak soha bántani, ne aggódjak.

Tisztán él egy kép bennem erről a tisztásról: követem Őt a széles csapáson, kétoldalt csalánbokrok meredeznek rám – minden percben arra várva, mikor csíphetnek fedetlen lábszáramba – és én csak a cipőjét meg a járását figyelem szinte megigézve. Próbáltam mindig oda lépni, ahová ő lépett (olyan természetes könnyedséggel kerülték öreg lábai az akadályokat, tócsákat, faágakat, mintha csak egy őz volna). Fel se néztem, hogy mi van körülöttem, csak a lábnyomait próbáltam eltalálni apró lépéseimmel, de mivel lényegesen kisebb termetű voltam akkoriban, az esetek többségében csak minden második, harmadik cipőnyomát sikerült eltalálnom a talpaimmal.

Mikor már fáradni kezdtem picit, megérkeztünk hatalmas túránk következő állomására: a hegy lábához, oda ahol az a bizonyos ösvény vezetett a csúcsra… Elmagyarázta, hogy hegynek felfelé menet mindig merőlegesen tegyem le a lábfejeimet, és így - oldalazva haladva - sokkal könnyebb feljutni a magasba. Meg is mutatta, és én minden ügyességemet latba vetve próbáltam utánozni járását.

Ekkor már úgy éreztem, napok, sőt, hetek óta tart közös erdei túránk. Többször azon kaptam magam, hogy szegény Papa próbál valamit magyarázni, vagy mutatni nekem, de nem figyelek rá, csak ábrándozok össze vissza a nagy-nagy, képzeletbeli csodás kalandjaimról. Még a hegycsúcs előtt mindig megálltunk egy fánál, melynek egyik hosszú ága oldalra hajolva természetes hintát képezett: ráültünk nővéremmel, és libikókáztunk önfeledten, amíg csak rá nem untunk a dologra. 

Aztán, amikor végre felértünk a csúcsra, elénk tárult a mesebeli táj körbe-körbe: szemben nagyszüleim faluja húzódott összement házikóival, jobbra a nagy horgásztavak vizén csillant meg a napfényt, balra pedig a roppant erdőség terült el. Hátrafeküdtünk a fűben, és itt éltem át először azt a csodás élményt, amikor az ember a teljes horizontot belátja. Van ez a magasztos érzés, amikor először döbbensz rá, hogy egy nagy, világoskék kupola alatt vagyunk mindannyian. Kicsi voltam akkoriban, de ott heverve az ég alatt még kisebbnek és tudatlannak éreztem magam…

Húsz év elteltével aztán egyszer újra „megmásztam” a Tuskós Hegyet. Ki tudja már, miért tettem, talán szegény megözvegyült nagymamámat látogattam meg, és egy könnyű sétára vágytam az erdőben.

A kis házikótól levezető ösvényen kiirtották a fákat és a szederbokrokat, valahol ráadásul egy kerítés is keresztezi ma már, így kerülő úton közelítettem meg gyerekkorom egykori helyszíneit. A patak valójában egy méter széles körül van, vize csapadékosabb időben az ember bokájáig ér. A tisztáson körülbelül negyven lépést kell megtenni, hogy elérjük a „hegy” lábát. A Hintafát már réges-régen kivágták, és a kis magaslat tetejére feljutni nagyjából négy-öt perc lehet. Igazság szerint egy párszáz méter magas dombról beszélünk, melyet egy öregedő, alacsony erdő ölel körbe. A „csúcson” a kilátás persze még mindig szemet gyönyörködtető, de könnyen lehet, hogy csak az emlékeim teszik azzá.

Mindig a konyhában ültünk és beszélgettünk hajnalhasadtáig. Ott volt az egész, kétszobás, bérelt lakásunk, de valahogy minden hétköznap este mi a legkisebb helyiségbe, abba a fülledt konyhába ültünk le, és sörös vagy borospohárral a kézben cseréltünk eszmét a világ nagy dolgairól: arról, hogy mekkora szarság lesz az elkövetkezendő „felnőtt élet”, hogy milyen érthetetlen, ahogy az emberek az idővel megváltoznak – beállnak a sorba – és levetkőzik azokat a jó tulajdonságaikat, amelyeket a gyerekkor tapaszt rájuk. Bár ismertük egymást már az egyetem előttről, de azt hiszem ezekben a konyhában-ülős években lettünk úgy igazán, a szó legtisztább értelmében igaz barátok.

Emlékszel? Ekkor kezdtem el gitározni tanulni: volt egy olcsó, széles nyakú, nejlonhúros, dobozgitárom, és Te igazi, megértő barát módjára tűrted, hogy éjt nappallá téve nyúzom azt a két akkordot rendületlenül, amiket először megtanultam. Micsoda expanzió volt, amikor elsajátítottam a harmadik akkordom! (Mai fejjel megjegyezném amúgy: három akkorddal a világ legtöbb, ismert számát el lehet dalolni ám!) Mindig unalmasan, lassan, monotonon, meg szomorkás hangnemben pengettem ügyetlen ujjaimmal, és Te párszor próbáltál hatni rám, és indítványoztad, hogy kezdjek el valami tökös dolgot begyakorolni: játsszak rockabilly-t, funky-t vagy éppen delta blues-t. Persze ezek az ötletek hamar a habokban találták magukat, és én maradtam a végtelen és kesernyés balladáimnál.

Ó azok a beszélgetések! Néha olyanok voltunk, mintha egymás pszichológusai lennénk: az általad megkezdett gondolat végére én mondtam ki a konklúziót, és ez persze vica versa is így működött. Volt, hogy hangosan felnevettünk, amikor egy témában mindketten pontosan, szóról-szóra ugyan arra a következtetésre jutottunk. És ott volt az egyik nagy, félig alkoholmámorban született tervünk: azt találtuk ki, hogy ha majd családos emberek leszünk (feleség, gyerekek, autó, sáros kutya az előszobában), akkor egymás mellé költözünk - nagy titokban - egy ikerházban. Micsoda ötlet volt! Mindketten úgy alakítottuk volna ki a dolgozószobánkat, hogy legyen egy rejtett, közös ablak egymás szobái felé – eltakarva egy képpel vagy tükörrel, mint a filmekben. Az volt a terv, hogy amikor az a fránya „felnőtt élet” szar lapokat oszt majd néha, akkor csak elhúzzuk a titkos ablakot, és ahogy egykor a kis konyhában ücsörögve, megbeszéljük esténként a napi dolgainkat egy pohár whiskey meg egy szivar társaságában.

Jó volt a barátodnak tudni magam, komolyan. Valahogy mindig tudtad, mit kell mondani, ha gondom akadt a nagy élet útvesztőiben akkoriban. Aztán elmentek ezek a konyhában-ülős évek, és bevallom őszintén: mindent tönkretettem.

Volt, illetve van egy nagy hibám ugyanis: sokszor szertelen, felelőtlen, és ezáltal megbízhatatlan voltam. Azokban az években főleg, manapság talán már kevésbé: gondolom ez betudható az akkoriban gyűlölt-rettegett „felnőtt élet” által rám erőltetett rendszerességnek, felelősségtudatnak. Egész pontosan nem tudom megmondani – Te biztosan tudod – melyik alkalommal törtem el végleg barátságuk vázáját, de az biztos: sokszor nem voltam ott, amikor ott kellett volna lennem, és sok olyan könnyelmű ígéretet tettem Neked, amit aztán nem tartottam meg. Később, amikor már kezdtem megkomolyodni, az egyetem után, több ízben próbáltam az elnézésedet kérni, de Te – mivel a sírig haragtartó típus vagy – addigra már végleg kizártál az életedből.

Közhely tudom, de az idő aztán minden sebet begyógyított mindkettőnkben azt hiszem. Munkánk lett, barátnőnk, új barátaink, és a föld egészen pontosan ugyan abban a tempóban forgott tovább, ahogy anno az egyetem évei alatt.

Találkoztunk is, nem egyszer az azóta eltelt időben, de ezek a véletlenül alakuló beszélgetések már olyan felületesek és távolságtartóak voltak, hogy fájt arra gondolni, mivé lettek a valaha az univerzum határait harapdáló, késő esti témáink…

Remélem egy szép napon talán – ha ebben a fránya nagybetűs Életben van annyi jó szándékú irónia – beköltözök a családommal egy ikerházi lakásba, amelynek a másik lakásában véletlenül Te laksz majd a szeretteiddel… Abban biztos vagyok, hogy titkos, közös ablak nem lesz (ekkora véletlen nincs), de ha így alakulna, ünnepélyesen megígérem: esténként delta blues fog átszűrődni hozzád a dolgozószobámból.

Általános iskolások voltunk. Olyan igazi, felszabadult gyerekkori nyár volt. Emlékeztem rá, hogy a kamra legmélyén egy sárga Babetta hevert pókhálók gyűrűjében, de valahogy sosem jutott eszembe, hogy be kéne tekerni, és elpöfögni vele a házunk mögötti szántóföldek földútjain.

Persze, hisz igazából mindig is olyan kis lurkó voltam, hogy fel se tudtam volna rá ülni. A nagypapámé volt eredetileg, később apu járt vele dolgozni – emlékszem párszor a derekába kapaszkodva vitt vele még olyan fiatal koromban, amiből az ember csak egy-egy képre emlékszik vissza. Azon a nyáron már olyan nagyfiúk voltunk, hogy biciklivel hasítottunk mindenhová: ki a focipályára, át a szomszéd utcába a barátainkhoz, fel a temető mellett a mama házához.

Nem tudom kinek az ötlete volt, a kuzinomé, vagy az enyém – esetleg apué – de egy hétvégén leporoltuk az öreg kétüteműt. Abban az időben egy iskolai nyár olyan hosszúnak tűnt, hogy az ember nem is érezte az idő múlását. Miután megszabadítottuk a pókhálóktól meg a vastag portól a kedves öreg Babettát, rögtön kitoltuk a hátsó, hosszú földútra ketten. Hogy izgultunk! Elsőre talán nem is tudtuk betekerni rendesen a pedáljait, hogy elinduljon, és amikor végre berobbant a motor, olyan hangot adott, mint az ezeréves álmából felébredő, tűzokádó sárkány.

Ó egek! Micsoda öröm telepedett az arcunkra! Tíz meg húsz métereket ha mehettünk vele egyszerre a gödrös, tócsás földúton ahol a madár se járt. Kuzin arcán olyan széles mosoly húzódott, amikor elpöfögött előttem irdatlan sebességgel (lehetett vagy 20 km/óra), hogy azt hittem felreped a szája! A Babetta pedig csak ontotta a füstöt magából könyörtelenül… Esténként állig koszosan estünk haza, pirospozsgás arccal, teli újabbnál újabb élményekkel: képzeljétek, már eljutottuk a hátsó kukoricásig! – kiabáltuk lihegve. Aztán elment az a nyár, és a rá következőre már nem is emlékszem: gondolom más dolgok rabolták el tengernyi szabadidőmet a motorozástól (jöttek az első videójátékok, a számítógép, talán a gyermeki szerelmek, satöbbi).

De a kuzinom kitartott.

Abban az időben, ha jól emlékszem 16-17 évesen lehetett letenni robogóra a jogosítványt – kuzin a legrövidebb időn belül rendelkezett vele! Az általános iskola után szétváltak útjaink: más-más városokba kerültünk középiskolába, így csak hétvégenként, illetve a nyári szünidőben láttam Őt.

Elsőnek egy Simson robogót vett (Fecske volt azt hiszem), aztán az eggyel nagyobb kategóriás motorjogosítvány megszerzése után egy rendes Simsont. Bár lehet nem az volt a második motorkerékpárja, egy idő után elvesztettem a fonalat… Jöttek sorban a kétkerekű csodák a lábai közt: régi motor, új motor, enduro, krosszmotor, hatvan köbcenti, nyolcvan, száz – néha arra gondoltam nincs is vége a sornak.

Egyre gyorsabb és gyorsabb gépek dörögtek a kezei között, egyre több motoros barátot szerzett, akikkel igazán nagy túrákra, meg motoros találkozókra járt: kuzin rátalált a szenvedélyére, abban biztos voltam.

A történelem – jó szokásához híven – többször ismételte már meg önmagát fiatalabb éveim társkereső évődései során. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki járt már hasonló cipőben, mint amiről ez a dal szól:

Megismerkedsz valakivel, aki a sors fintorából – akármilyen okból kifolyólag – eleinte nem viszonozza azokat az érzéseket (reményeket?), amelyek benned gyulladnak meg az első találkozáskor. Csak a lassú parazsat érzed, úgy ímmel-ámmal felmelegedni benne.

Azután vársz. Ki-ki meddig szokott, én például mindig, és sokat vártam.

Persze az idő aztán felrak egy buszra, visszajárót ad a menetjegy-váltásnál, és elvisz kétszáz kilométerrel távolabb a térképen egy másik városba. Ott eléd lök egy csapat ismeretlen embert, akikkel elbeszélgetve, összebarátkozva napról napra elkezdesz megváltozni belülről, egészen addig, amíg egy fülledt nyári délutánon arra nem eszmélsz, hogy megüresedett egy hely az elmédben, a lassú változások homokot szórtak a benned égő tűzre.

Egy napon – mint a hülye mesékben – aztán hazatérsz, és amikor szemben találod magad Vele (akiben azóta a távolság szelei már lángokká gerjesztették az anno otthagyott parazsat), már csak annyit tudsz kipréselni magadból:

Bevallom, még egyszer el kellett olvasnom az album első dalának szövegét, hogy aztán hosszas gondolkodás után meg tudjam fogalmazni magamban egy szóban, miről is szól az egész: a változásról.

Olyan emberek lettek a barátaim az elmúlt évek folyamán, akikről a múltban istenigazából nem gondoltam volna, hogy valaha is azok lehetnének, és olyan jó barátokat veszítettem el egyik napról a másikra, akikről azt hittem, talán örökké ott lesznek majd mellettem.

És ott vannak még a Dolgok. A mindennapiak. Illetve a nagy Álmok, meg az azokat megcélzó Célok. Ami évekkel ezelőtt a legfontosabbnak hatott bennem, az manapság csak apró legyintést, egy unott mosolyt vált ki belőlem. Furcsák az emberek: pár év eltelik, költözöl városból városba, munkahelyet váltasz, új emberekkel ismerkedsz meg, és mintha az egész addigi életed egyszer csak törlődne, elhomályosodna egy asztalra csapott, üres söröskorsó tompa csilingelésében. Minden egyfolytában változik, és azt hiszem, semmit nem tehetünk ez ellen. Talán a kulcs abban rejlik, ha nem is nagyon erőltetjük, hogy a dolgok állandó változásának gátat szabjunk.

A dal elég globális képpel indít, így én megpróbálom ehhez igazodva befejezni a mondandómat: belegondoltál már abba, hogy mondjuk 1000 év múlva mi minden változik majd meg? Mi itt voltunk, a millennium idején éltünk, szerettünk, szenvedtünk és nevettünk, és a következő ezredfordulón talán – amikor a jéghegyek már rég elolvadtak – ezek az előbb felsorolt fogalmak már mind-mind teljesen értelmüket vesztik…