RioBen

Te aki ezt olvasod biztos találkoztál már macskával, legyen az kinti-benti vagy épp kóbor. Lehet kopasz, rövidszőrű vagy éppen nagy bundás. Lehet az csikos, fehér vagy fekete vagy épp vörös, mint a mi Döncink.... volt.

Sok macskával találkoztam eddigi életem során, sőt volt is nem egy, nem kettő. Volt tarka, volt hó fehér és persze volt egy vörös is.. Dönci.

De egyik sem hasonlítható Döncihez. Az emberek úgy tartják hogy a macskák csak a kaja miatt és a hely miatt vannak velünk, sokan butának tartják őket, mert nem mindig tudnak pacsit adni és nem hallgatnak a vezény szavakra.. pedig ez nem így van. A macskák az egyik legokosabb lények. Csak makacsak, ha felugrik az asztara és rászólsz valószínű öt percen belűl újra fent lesz. Így tette Dönci is. Sokaknak fura volt hogy ott volt az étel mellett, amikor reggeliztünk, ebédeltünk vagy épp vacsoráztunk. Szóltunk neki nem is egyszer hogy “lefele..” le ment, de vissza is jött..bárcsak most jönne vissza.

Sokan azt mondják hogy a kutya az ember legjobb barátja... nekem Dönci volt. Egy macska. Akit egy háztol hoztunk még nagyon kicsin. Két évet volt velünk, na de milyen két évet..

Dönci az a cica volt aki ha leugrott az ágyról nyekkent, így már a konyhából hallottuk ha felkelt és jön megnézni mit is csinálunk.

Megjegyezte mikor dolgozok, pedig nem egyszerű hiszen 6+2 ben dolgozok így mindig máskor van a szabadnapom, de ő tudta. Tudta mikor kell kelteni, de azt is hogy mikor nem. Ha éjszakás voltam mindig együtt aludtunk el, és napközben egy hangja nem volt, hogy tudjak pihenni. Nagyrészt ébresztőre kelünk, mikor korábban, mikor később, mindig keltett ha csörgött az ébresztő. Mindig. Kivéve most.. Mostmár nem.

Döncinek volt egy legjobb barátja akit Gertrúdnak hívnak. Őt az utcáról fogadtuk be, és első perctől szerelem volt. Mindig együtt voltak. Mindig tisztogatták egymást, órákig. Együtt reggeliztek, és persze együtt játszottak, rengeteget. A fogócska volt a kedvencük. Fel s’ alá, az egész házban, ágyról le, asztalra fel, sőt akár falra is felmásztak a nagy örömünkre.. Gertrúd még mindig várja, keresi, minden neszre felfigyel. Keresi a régi helyeken, szekrényben, folyosón, konyhában. Mindenütt. De hiába.

Fura ezeket a sorokat írni. Vasárnap még semmi baja nem volt, nem mutatott semmit. Erős volt. Talán már akkor is gyötörte a fájdalom. Most minket gyötör, de legalább ő nem szenved. Rossz munkából haza menni. Rossz felkelni. Rossz étkezni. Nélküle.

Mindig várt, mindig jött, mindig bújt. Képes volt a telefont kilökni a kezünkböl ha egy kis “szerire” vágyott. De adott is szeretetet, bőven. Egy ilyen kis testben ennyi szeretet.

Mindig mosolyogva fogunk arra gondolni miket csinált. Hogy hány függönyt megevett. Szó szerint.. hogy hány töltőkábelt megrágott vagy épp fülhallgató zsineget. Bárcsak most is ezt tenné. Nem haragudnék rá. Soha.

Nagyon hiányzik. Fog is. Örökké. De szeretni is fogjuk. Azt akartuk hogy a gyerekeink vele nőjjenek fel. Hogy velük is úgy aludjon ahogy velünk. Azt akartam éjjel ha felsírnak ő egyből szaladjon oda.. de nem fog. Viszont elfogjuk nekik mesélni hogy volt egy cicánk akit Döncinek hívtak.

Ezekkel a sorokkak búcsúzok tőled Dönci. Nagyon szeretünk. Vigyázz magadra oda fent!

Köszönöm ha elolvastad!