nyolc

a nap amikor nem tudtam abbahagyni a sírást

én ehhez túl sok teát ittam meg, nem értem mit szeretnél, meg nem is nagyon akarom, de ki is kapcsolom az anon opciót. 

remélem egyszer majd én is így érzek, addig is tervezgetem őket és talán el is viszem magam rájuk.

ma megrandiztattam magam saját magammal és nem is volt olyan szánalmas mint azt hittem, sőt elég sok mindenre választ kaptam, mint példéul, hogy miért félek a születésnapomtól, mert ugye teljesen hülyeség, hogy félek betölteni a 20at, de valamiért rettegek tőle, mert így már egyre összeszedettebbnek és “késznek” kellene lennem, de szerencsére emiatt és a nagyon sok szép kép miatt, rájöttem, hogy soha nem is akartam “kész” lenni, nem akarok beérni és úgy maradni, a most utált zöldségeket vagy könyveket vagy gondolatokat 10 év múlva szeretni akarom, és mivel még mindig a kamaszkorom éveit élem, attól még húsz évesen is lehetek érettebb, de még mindig a felnőttéválás felé ugráló gyerek, szóval így a saját magam által generált krízist kicsit enyhítve elmentem ide és még mindig gyűlölöm azt a szót, hogy pszeudo, meg a kiállítás nagy részét sem tudtam feldolgozni, de egy dolog miatt mindenképp megérte, mert ennél gyönyörűbb munkát rég láttam és elég nagy csodálattal bámulva, rájöttem, hogy nagyon kellett már ez a mai nap, mert ha csak otthon nyüszítek attól nem leszek jobban és máshogy nem is fogom magamat újra megkedvelni, csak így, összegezve el kell kezdenem magam elfogadni és valahogy egyszer elengedni a szenvedéshez fűzőtt állandó vágyam.  

túl sok időm van és semmi különösebb célom, csak vagyok. felkelni is csak azért kelek, mert nem tudok többet aludni, emberek közé is csak azért megyek, mert már nem viselem el magam, és olyanokkal töltöm az időm, hogy visszapörgetem itt a képeim. és rá kellett, hogy jöjjek hogy a négy éves énem még mindig az az én, akit tisztelni tudok, valamiért azóta csak minden bonyolultabb és nehezebb. persze vannak szép dolgok, meg tudok boldogsághoz közelítő érzelmeket átélni, de csak pár pillanatig, de végülis mindig a tompa mélységért sír a szám, mert csak így érzem magam biztonságban. és ez a két kép pont ezt jelentik számomra, hogy jusson mindig eszembe, hogy amikor még a legboldogabbnak is kellett volna lennem én akkor is csak az ellenkezőjét akartam. és ez a váratlan ömlelgés is annak az eredménye, hogy egyszerűen nem tudok csöndben lenni, nem tudom magamat hallgatni, lehet így lenyugszom, végülis régen sikerült.

86 éves bácsi a 14-es villamoson

ezt nem hiszem el. tökéletes példa, hogy emberek hosszas hallgatás után is képesek újra megjelenni az életedbe, miközben ez csak az ő saját, önző játékuk.

végül is megint úgy érzem a magam a napokban, mintha újra 17 éves lennék szóval már vátható volt, hogy a mély semmittevésben eltöltött napjaimban megjelenjen egy titokzatos anon.