Never Had Plan B

hogy elmenj.

Nem volt alku,

nem volt harc,

pedig ha lehetett volna,

megküzdök érted.

Vérrel, viharban,

akár az élettel szemben is.

Mert én ilyen vagyok.

Nem futamodok meg.

De ez más.

Ez az, amivel nem lehet küzdeni.

Ez nem egy csata –

ez az a pillanat,

amikor az ég leszakad,

és nem kérdezi,

készen állsz-e.

Dühös vagyok.

Magamra. A világra.

Mert te elmentél.

És én itt maradtam

ezekkel a nyers, üvöltő érzésekkel,

amik nem hagynak aludni.

Azt mondják, az idő segít.

De nem mondják,

mit csinálj addig,

amíg telik.

Hogy hol tedd le azt a

nagy, láthatatlan súlyt,

ami minden reggel veled kel.

Én mozdulok.

Én megyek.

Én túl fogom élni –

de nem felejtelek el.

Mert aki fontos volt,

az mindig ég bennem.

Mint egy csillag,

ami akkor is világít,

többé már nem fogod látni

ott hullott el ahol

tavakba zuhantak a mezők

őreid többé nem vigyáznak

látván a csontok békés ormait

hegyes fegyvereik eldobálták

és aranyos páncéljukban

sétára indultak

nincs mitől félned

a nap ráborul a mezőkre

s a szelíd csontokon

megnyugszanak a mandulaszemek"

Túl közel vannak: egynek érzem.

Megkérdezed, mit álmodtam éjjel.

Szimbólumfejtésed találó:

ismered legelső emlékeim, le tudod rajzolni

a tapéta mintáját a gyerekszobámban,

pedig a falumban nem jártál sosem.

Kávézunk, cukor nélkül, tejjel.

Kanalat teszel bele - nincs rá szükséged,

csak szeretsz kavargatni, örvényt

támasztani a csésze közepén.

Vállamra köntöst terítesz, kiülünk a gangra

nyárfazizegésbe burkolózni.

Lábam alá sámlit tolsz, megfogod meztelen bokámat,

ott, ahol a pizsama és a zokni közül kikandikál.

Ujjbegyed hűvös. Bizsereg a bőröm.

Érintésbe csomagoljuk az éjszakát,

kabátzsebedbe teszed, a nehéz kulcscsomó mellé.

Úgy nyitsz ajtót otthon,

úgy zárod be, hogy a kilincsre

rákenődik a közös péntek este.

Hétfőn, amíg menekülsz egy másik bejárathoz,

Azt hiszem, nem is léteznék nélküled.

Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület,

mindenesetre tenni nem lehet ellene.

Nem is akarok. Végre mocorog bennem

az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán,

és apró rügyekként bomlik ki, pattan

mind a harminchárom csigolyám.

Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a

hiányod is különös élvezet. Mert tudom,

van valamim, ami hiányzik, és azt is,

s olykor arcomra tűz,

arcomra, mely fakó

s elmúlt évekbe néz.

Fényes volt, mint a csillag,

forró volt, mint a tűz,

fehér volt, mint a hó

s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,

de már nem bánt, nem űz,

enyhén simogató,

mint hűs, testvéri kéz:

Lehullott, mint a csillag,

elhamvadt, mint a tűz,

elolvadt, mint a hó

- Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó...

- De az élet! Soha többet nem látni erdőt, és soha többet nem hallani madarat! Pedig olyan szép az élet...

- Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek...Te hinted le éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe.