trust no one

Azóta persze összeférceltem magam - többé-kevésbé ép vagyok megint, de már nem hiszek. Magamban, másokban, szerelemben, barátságban, felsőbb hatalomban, nemes célban. Semmiben.

Csak lebegek.

Egyik napból a másikba, percről-percre és évről-évre és már meg se próbálok lépést tartani a világgal. Inkább egy helyben szobrozok és nézem, hogyan változnak körülöttem az évszakok és a csillagképek és hagyom jönni-menni mindazokat, akik átutaznak rajtam.

Néha álruhába bújok nekik. Beöltözök a régi önmagamnak - csak úgy, a játék kedvéért. Olyankor mosolygós és fecsegős leszek és elmagyarázom, hogy meg fogom menteni a világot és hogy mellette akarom a kertvárosi idillt is, fehér kerítéssel és négy gyerekkel. És olyan jól hazudok, hogy senkinek se tűnik fel, mennyire megkoptam a csillámporos jelmez alatt.

Hogy igazából nem is tudom megmenteni a világot.

Hogy már nincsenek bennem szavak.