jein

"A festészetben sok száz éve használják a színek térérzetre gyakorolt hatását.

A hideg, világos, vagy tört színek optikailag tágítják, mélyítik a teret, míg a meleg, telített színeket közelebbinek érezzük. Képeimen az elmúlt években az előtér és a háttér viszonylag jól elkülönült, legfeljebb szerepük olykor felcserélődött.

Legújabb festményeimen az alap, a “háttér” már önmagában is egy mozgalmas téri hatást kelt a különböző színű sávok révén. Az ezen az alapon megjelenő virtuálisan plasztikus hullámzó szalag azáltal gazdagítja a térélményt, hogy a forma a háttér színeibe “íródik”. Így néhol kiemelkedik az előtérbe, vagy feloldódik a háttérben."

Gadányi Jenő életmű alakulása: tájképek, csendéletek, portrék és absztrakt kompozíciók rajzolnak átfogó képet a 20. századi magyar modernizmus egyik legizgalmasabb, egyéni hangú alkotójáról, aki születésétől haláláig – kisebb-nagyobb kitérőktől eltekintve – itt élt a Hegyvidéken.

Gadányi Jenő jól ismerte korának legújabb művészeti törekvéseit, és egész pályáját a haladó művészi szemlélet iránti elkötelezettség határozta meg. Tagja volt több progresszív alkotócsoportnak és művészeti társaságnak, köztük a KUT-nak (Képzőművészek Új Társasága), az UME-nak (Új Művészek Egyesülete) és az Európai Iskolának. Művészetének egyik legtermékenyebb időszaka a békásmegyeri korszak (1946–1953), az úgynevezett „hét szűk esztendő”, amikor szomszédjával, Kassák Lajossal napi szellemi kapcsolatban élt és alkotott.

Liksay Csenge Gyopár: A bestia halála

„Távoli párhuzamnak tűnhet mégsem tudom ennél kifejezőbben levezetni a női identitáshoz való kapcsolatomat, mint a kézügyes gyerekek útját a művészettel. Olyan őskonfliktus ez bennem, amit nem én generáltam mégis foglalkoznom kell vele, mintha kötelező lenne, meg kell oldanom a feladatot. A feladat lépései ugyanazok, a cél is ugyanaz. Meghaladni azt, amire kondicionált az intézményrendszer és a társadalom, és ráébredni, hogy az őskonfliktus nem létezik, csupán a kondicionálás következményeként létrejött délibáb.”

Koleszár Kata festészete évek óta következetesen a kert fogalma köré szerveződik, amely nem hagyományos tájképi motívumként, hanem szimbolikus és pszichológiai térként jelenik meg, egyszerre értelmezhető menedékként, lezárt világként és belső állapotként: a nyugalom ígéretét hordozza, miközben fenntartása folyamatos figyelmet és gondoskodást igényel.

Az alkotások hátterében egy felgyorsult, túlterhelt jelen személyes tapasztalata rajzolódik ki, amelyben a jelenlét igénye és annak nehézsége egyszerre van jelen. Az egymásra torlódó információk és események közegében a figyelem szétesik, a lelassulás és az elvonulás lehetősége pedig egyre bizonytalanabbá válik. Ebben a kontextusban a menedék utáni vágy – legyen az valós vagy képzelt – nem lezárt térként, hanem folyamatosan újraképződő tapasztalatként jelenik meg, amely nem kívülről adott, hanem a jelen és az emlékezet folyamatos átírásában formálódik.

Ebben az értelemben a „kert” nem stabil, körülhatárolt hely, hanem olyan észlelési és emlékezeti mező, amely a tapasztalat folyamatos átrendeződésében jön létre. Ez a gondolkodásmód rokonítható Henri Bergson idő- és emlékezetfelfogásával, amelyben a múlt nem lezárt időrétegként létezik, hanem a jelen tapasztalatába folyamatosan visszaíródó, aktív jelenlétként. A festmények tere ennek megfelelően nem háttér, hanem változó mentális konfiguráció, amelyben az idő nem elkülönül, hanem sűrűsödik.

A képek visszatérő vizuális elemei a térben lebegő, rajzos virágformák, amelyek nem illeszkednek egyértelműen a kompozíciók szerkezetébe. Hol díszítő mintázatként, hol növényi elemként tűnnek fel, de egyik szerepük sem rögzül véglegesen. Jelenlétük bizonytalan, nem köthetők konkrét tárgyhoz vagy felülethez, és nem világos, mi tartja fenn őket a térben. Inkább átmeneti jelenségekként működnek, amelyek megjelennek, majd időlegesen fennmaradnak.

A Who holds the flowers? cím ezt a lebegő, rögzítetlen állapotot fogalmazza meg, amelyben a virágok nem kapcsolódnak egyértelműen semmihez, és nincsenek megtámasztva a térben. Felmerül a kérdés: mi tartja fenn jelenlétüket? Vagy pontosabban: milyen tudati és emlékezeti működés teszi egyáltalán lehetővé, hogy „jelenként” érzékeljük őket?

A kompozíciókban megjelenő porcelánfigurák tovább erősítik ezt a bizonytalan, ambivalens térélményt. A motívum egy idealizált, zárt világhoz kapcsolódik, amely a nagyszülők vitrinekbe rendezett, érinthetetlen terének gyermekkori tapasztalatából ered. Egy gondosan őrzött, védett rend képzetét idézi, ismerős állatokkal, amelyek a vitrinből kikerülve azonban sebezhetővé válnak. A porcelánfigura a jelenkori sérülékenység visszatérő jelölőjeként jelenik meg: a képekben erővel felruházott őrzőkként tűnnek fel, amelyek azonban anyagukból adódóan törékenyek és mozdulatlanok.

A menedék ebben az értelemben nem konkrét helyszínként, hanem feltételezett állapotként jelenik meg a festményekben. A kompozíciók ennek a lehetőségnek a mentén épülnek fel: elképzelt, védelemmel felruházott terek, az elvonulás és a kiszakadás iránti vágy képei. Ez a vágy folyamatosan jelen van, ugyanakkor nem stabilizálódik, mindig csak ideiglenesen áll össze, majd újra szétesik, ahogyan az emlékezet is folyamatosan újrarendezi saját képeit.

„Budapest lángokban állt, amikor tizenöt és fél éves koromban, 1956-ban elmentem. Egyedül tettem meg az utat Ausztrián és Németországon át, az Egyesült Államokba, és mire tizenhat éves lettem, már New York-ban voltam. Kádár János kormánya törvényen kívül helyezte az 1956-os emigránsokat, és évekre megtiltotta a visszatérésüket. Ez idő alatt egy nehéz és hosszú folyamat során tanultam meg részévé válni ennek az új világnak; dolgoztam, tanultam, és saját jogomon erős, öntudatos személlyé váltam. Egy művésszé.

1968-ban tértem vissza először, amikor az amnesztia feloldotta a tilalmat. A légkör nyomasztó volt egy olyan ember számára, aki egy nyitott társadalom-ban élt. Elsöprő erejű klausztrofóbiás érzés fogott el. Ezt alakítottam át alkotás-sá; egy akcióvá.

Magyarországon készítettem el az első konceptuális művemet.”

Ezeket a mondatokat George Peck 1968-ban írta le budapesti látogatása után. New York-ban folytatta művészpályája felépítését, később is gyakran jött Magyarországra, sokáig inkább csak családlátogatásra. 1995-ben aztán az Összetett képek című tárlattal mutatkozott be a magyar közönségnek. 2002-ben a Kiscelli Múzeum Templomterében nyílt kiállítása, Időrétegek, festékrétegek címmel, s ugyanebben az évben szerepelt a Műcsarnokban, A szín önálló élete című csoportos kiállításon, majd 2005-ben az Ernst Múzeumban Festmények mozgásban címmel nyílt kiállítása.

2016-ban a műcsarnoki Ágak – Természetművészet – Változatok című kiállítás egyik darabja volt az 1968-as természetművészeti fotó performansza.

George Peck 2026-ban, a pandémia óta először látogatott újra Magyarországra, s az az ötlete támadt, hogy bemutatja a projekt teljes anyagát és egy kiadványt is készíttet. A kiállításnak a MissionArt Galéria ad helyet, ahol az 1968-ban készült fotókon kívül, egy 1977-ben festett, fehér, monokróm kép is látható lesz.