Lámpás

Ma hazajött a Pözsó a szerelőtől, jobb tükröt cserélt és megnézte a fékeket, azok ilyenek, mondta. Hát nem egy Almera. 😔

Anyám: Na, ha eladod a Nissant, akkor azt rá is költheted a Peugeot-ra.

Én:.... Mi?! Most hoztam el a szerelőtől, nem kell költeni rá!

Anyám: De, a motorháztetőre.

Én: Ja, hát le se szarom a motorháztetőt. (Majd a nyest!😃)

Anyám: Gondoltam, csak esztétikailag...

Hámlik róla a lakk vagy mi a faszom, mert ez egyrészt - állítólag - márkabetegség, másrészt szénné sütötte a nap, gondolom, úgyhogy nyilván úgy néz ki, mint a szar, de egy 200ezres autónál nem az a kérdés, hogy szép-e, meg még majdnem az sem, hány km van benne, hanem az, hogy mennyire rohad (ez épp most semennyire), milyen a motor (porszáraz), kuplung, fék, kormánymű, váltó rendben vannak-e. Rendben vannak.

Mert anyám simán elmegy üres hűtővizes tartállyal a halál faszára, csak legyen lemosva az autó, hogy nehogy mit szóljanak mások.

Megint csak a külsőségek, de abban nem vagyok biztos, hogy emlékszik még rá, hogyan kell az olajszintet ellenőrizni.

És amikor meghúzod, nem azon siránkozol, hogy lejött a színe, hanem abban bízol, hogy csak műanyag elem sérült, ha meg nem, akkor azt ellenőrzöd, hogy ugye csak az alapozóig baszódott meg a fényezés. Mert a többi faszt se számít egy ekkora tételnél. Nem azért, mert csilliárdos vagyok és nekem mindegy, hanem azért, mert ez, akármennyire is bele vagyok esve Pista bácsiba, mégiscsak egy használati tárgy és műszakitól műszakiig élünk ebben az árkategóriában.

Balfaszkodások meg vannak, de nem mindegy, hogy egy többmilliós autót vagy egy párszázezres bontószökevényt tékázol le. Bár a nap végén mindkettő ugyanannyit ér, ha nincs mivel dolgozni menni.

Mostanában többször beszéltem róla, mert többször beszéltem vele. Tegnap nagyon kipletykáltuk egy ismerősömmel, akivel még nem vagyunk mélységes viszonyban, de ő amolyan "első látásra bizalom" ember. Nagyon ritkán adatik meg nekem ilyen viszony, nyilván azért mielőtt beavatnám a dolgaimba, alaposan kifigyelem. Vannak, akiket tovább kell figyelni, akár évekig és vannak, akikkel szinte azonnal együtt rezdülök.

Most nem akarok itt a részletekbe mélyen belemenni, hogy mi és hogy volt mostanában, csak egy kicsit arról írnék, hogy én mivel szembesültem magamban.

Ma jutott eszembe az az eset, amikor hosszú évekkel ezelőtt a kistámfal alatt ültem teljesen összezavarodva és azon gondolkodtam, talán be kéne jelentkeznem a pszichiátriára, mert valami kurvára nincs rendben velem.

Ez a lejtmenet múlt hét szombaton kezdődött, mikor indexeltem, hogy elfoglalnám a parkolóhelyet, de nagy fekete autó nem fért el mellettem, legalábbis azt hittem, mert csak állt, úgyhogy hátrébb tolattam neki. Erre beparkolt oda, hova vártam, melyet a nemeztközi kormány feletti kétkaros kézfenntertással jeleztem, miközben ki is mondtam, hogy "de hát oda várok". A fiatalember kitolatott, majd lehúzta az ablakot és átszólt hozzám, hogy "nem kell káromkodni, tanuljál meg vezetni". Egyrészt még egy bazmeg sem hagyta el a számat, másrészt én ugye indexeltem is.

Egyre jobban ki vagyok hegyezve arra, hogy a férfiak hogyan viselkednek vagy beszélnek velem. Tegnap lent vásároztunk a faluban, két férfi nézte végig, hogyan ciepljük anyámmal a dobozokat. A raktérbe este már volt, aki segített behordani, de csak azért, mert ő az egyik barátom volt. Este a kis ösvényen mentem a kocsihoz, kezemben elemlámpa, lábamon papucs, szemből pedig jött egy srác, lehúzódtam, hogy elférjen, közben meg is csúsztam, majdnem fejjel a patakba. Azt sem mondta, kösz, csak elgyalogolt mellettem. Másnap reggel két férfi nézte végig, hogyan cipelem ki a dobozokat, majd többen, ahogy a sörpad asztalát, majd ugyanezt a mutatványt este még több férfi. Három asztalt hordtam be a kezemben nézőközönséggel, egyiknek se jutott eszébe, hogy esetleg talán segíthet-e.

Nem voltak nehezek. Vagyis hát nekem nem voltak nehezek, mert elbírtam őket. De ez nem jelenti azt, hogy én ezt AKAROM csinálni. Attól, hogy erős, önálló nő vagyok, még nem feltétlenül akarok minden pillanatban az lenni, sokszor inkább tündérkirálylány szeretnék lenni.

Persze aztán a pultnál megbámulni is teljesen valid volt a részükről. Mondjuk körbe se néztem, nem volt kit nézni, mert nem voltak férfiak, mert attól, hogy faszuk van, még nem lesznek azok. Csak ezt ők nem értik.

Tegyük fel, hogy balfaszkodok a parkolóban, tegyük fel, hogy hibázok. Legyen. De ez egyetlen férfit sem jogosít fel arra, hogy úgy beszéljen velem, mint a szarával.

Ha meg megbámul a pultnál és esetleg szívesen megbaszna, akkor legyen már udvarias, előzékeny, segítőkész, figyelmes. Mert nem a fizetett italok száma fog gerincre vágni (dolgozom, nekem is van pénzem italra), hanem az, ha annyira férfi a férfi, hogy nőnek érezhetem magam mellette. És ez nem a sörszagú böfögéstől lesz.

Szóval csalódott vagyok. Nyilván kicsi a merítés meg mittomén, de jóideje, ahányszor csak férfiakkal kerülök interakcióba, azok a helyzetek mindig ilyenek.

Viszont megvan ennek az az oldala is, hogy élesen kezd elválni bennem a nő és a szükség teremtette kemény nő közti vonal. Hatalmas igényem lett arra, hogy nőként bánjanak velem és úgy érzem, ettől még magasabbra került a léc.

A hétvégét nők között töltöttem, összesodort minket a vásár, annyira klassz kört alkottunk. A hennás lány olyan szép, finom, szelíd jelenség volt, hogy a korábbi események fényében megpuhultam mellette, sokkal befogadóbbá váltam. Ma átrajzolta a tegnapi hennát, hogy tovább tartson. Lovagóülésben ültünk a padon egymással szemben és úgy rajzolt a mellkasomra, hogy a térde a combjaimhoz simult, az alkarja meg néha a mellemhez. Hátugye én nem szoktam emberekhez hozzáérni a munkán kívül, így dióta viccekkel próbáltam kikönnyíteni ezt a számomra teljesen idegen és feszélyezett helyzetet. Végül ezt megbeszéltük, ő azt hitte, nagyon otthonosan mozgok, azért viccelek, mert ő igen, neki teljesen természetes, hogy ilyen közelségbe kerül nőkkel. De mondtam, hogy nem baj ez, fejlődni mindig fontos, nekem ezek kellemetlen szituációk, de az érzés belőlem fakad és úgyis dolgoznom kell rajta. Egyébként az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltunk, ő is könnyen oldódott a társaságomban. Valahogy olyan... sokkal ismerősebb volt vele lenni, mint akárki mással. Nem voltak elvárások, nem volt megfelelés, csak együtt voltunk, sokat nevettünk és ez az egész együttlét annyira új és kellemes volt a számomra, hogy máris hiányzik.

Ez a telihold egyébként is valami különleges volt, de részletekre nem emlékszem. 😃 Annyi biztos, hogy most lett életemben először hennám és végre vettem magamnak egy tanzanit köves gyűrűt, amilyet én eljegyzésinek szerettem volna kapni, de ez olyan távol van most tőlem, hogy nem is látszik, így magamnak kellett gondoskodnom erről. Hova várjak, mire, meddig?

Megvan annak a maga oka, hogy miért kezdtem el ilyen egészen hirtelen finomodni és megérezni a bennem rejlő nőiséget, ahogy annak is, hogy 7 év után végre újra elkezdtem írni. Már a második novellám is kész, de lehet, hogy abban még benne maradok egy kicsit, utána viszont elkezdem a harmadikat.

Nagyon vágyom arra, hogy megélhessem valaki mellett ezt a nőiséget, de olyan keményen kijelölt határai vannak ennek a térnek, hogy nehéz lesz ehhez férfit találni.

Ellenben most még nagyon sok minden formálódik és változik bennem, úgyhogy ez most csak egy pillanatkép.

Meg a Durga yantra a mellkasomon.

Verebet hozott. Beengedtem, elkaptam a grabancánál, így a szájából a tenyerembe ejtette a madarat. Még élt, de már nem volt remény.

A markomba fogtam és azon gondolkodtam, hogyan könnyítsem meg a végét, csapjak rá egy kővel vagy tekerjem ki a nyakát, hogy ne szenvedjen? Végül arra jutottam, hogy várok, nem teszem még ennél is rosszabbá az utolsó perceit.

Leültem vele, finoman a tenyerembe zárva őt és bocsánatot kértem tőle a haláláért. Mikor már biztos volt, hogy meghalt, átraktam a szomszéd használaton kívüli kertrészébe, hogy ne a kutyáink menjenek rá. Ki is dobhattam volna a testét a kukába, de sokkal helyesebbnek éreztem, ha visszakapcsolom az természet körforgásába.

Nem tudom, hogy jelent-e egy madárnak bármit is, hogy egy ember ott van vele az utolsó perceiben, de tőlem ennyi telt, így megtettem, amit helyesnek éreztem.

Nem kellett sokat várni, ma bejelentették, hogy Karikó Katalin elfogadta a felkérést, így lett -többek között ő is- az egészségügyi miniszter melletti tanácsadó testület tagja.

Az egereken, lóhangyákon, lódarazsakon túl van ám klassz oldala a kertes háznak.

Loki

Miután eltemettem, 15 hónap telt el, mire képes voltam a raklapot levenni a sírról (az védte, hogy a kretén Feri ne ássa ki) és végre rendezni a helyzetet a lelkemben és körülötte. Loki már nem él, de egy ideig még a nefelejcsek, később már csak a ginkgo áll ott emlékeztetőül, hogy alatta egy valahai élet rejtezik. Egyszer majd már senki nem fogja tudni, egyszer majd már senki nem fog emlékezni, senki nem fogja tudni mi van a földben, csak lát egy fát, ami túlélte a jégkorszakot. Lassan eltűnik majd a napelemes katica, a kavics, a szegély. Loki már nem él. De fölötte zajlik az élet, ami megállíthatatlanul halad tovább.

Hogy hiányzik-e? Amíg élek, fog. De már nem markol a szívembe a fájdalom és nem sírok. A részemmé vált örök igazságként, volt egy Lokim, aki mindig lelkemben marad.

Kígyó

Miután elvirágzik a lila akác, mindig levágom a virágokból születő magházakat, hogy ne terheljék le a növényt, mert akkor betetvesedik.

Állok alatta, fejemmel a lombjában, mikor egszercsak meglátok egy pikkelyes farkat az ágra simulva.

Én: KÍGYÓ!!!

Szintén én: Te hülye, itt nem élnek kígyók! Nézd meg, mi van a végén.

Pici

Mit is mondhatnék, Picinek nagyon nehéz az élete.

Tudom, hogy tök sokan éltek/élnek lakásban. De mivel én világéletemben kertes házban laktam, amiért nagyon hálás vagyok, valószínűleg igen hamar megőrülnék 40 m²-en a harmadikon. Nem tudnék mit kezdeni a rengeteg szabadidőmmel. Mondjuk itthon is jobbára a teraszon üldögélek és nézem az elburjánzott kertet. 😃

Mivel mi hosszú telken lakunk, anyámék elöl a nagy házban, én meg, a "szegény rokon" a telek végében A Kisházban, gyakorlatban megosztottuk a telket a fűnyírás és kertrendezés miatt. Bárki, aki még sosem járt itt, pontosan tudhatja, hol kezdődik az én részem. A lenti szakasz a "tiszta udvar, rendes ház" kategóriája, amire nem tudnak mit szólni a mások. Az enyém egy átgondolatlanul teleültetett, belátásgátló dzsungel, mindenből egy van, olyan növények, amik megtetszettek és hazahoztam őket. Olyan növények, amiket a madarak kakkantottak ide vagy a szél fújta a magjukat hozzám. Olyan növenyek, amiket valahol kiástam és itthon elültettem. És ha a szomszéd vén kurva elköltözik, akkor végre azt az oldalt is beültethetem. Méghozzá prágai bangitákkal!❤️

Utálom a kerti munkát, de a kertet nagyon szeretem. ❤️

A kígyóhoz visszatérve.

A sükösdi srácokat imádtam és legalább a fideszesekbe szorult annyi jólneveltség (tisztességnek nem mondanám), hogy, még ha kényszeredetten is, de felálltak nekik. Mégiscsak gyerekek, basszátok meg!

A bocsánatkérések!❤️

Hogy Oláh Ibolya, a roma származású, leszbikus (ha jól emlékszem, gyermekotthonban nevelkedett) előadó az Országház lépcsőjén, ahol 16 éve elnyomó, rasszista, homofób kormány uralkodott, elénekelte Magyarország című dalát, egyrészt gesztus, másrészt ígéret. (Remélem, ezt se fogom megbánni, még eufórikus hangulatban vagyok.)

Presser meg... ❤️

Nagyon szerettem a beszédek közbeni orvoskéréseket és családtagkereséseket. Ezek számomra ráutaló gesztusok. Nincs az a szöveg, beszéd, előadó, miniszerelnök, ami/aki fontosabb lenne azoknál, akik részt vettek a rendezvényen. Nálad, nálam, bárkinél.

Dúró Dórán reggel ultra módon felbasztam magam, délután kinevettem, de még kommentelni is kénytelen voltam a fb-on. Felül a lóra szoknyában, széttárt lábakkal. Egy ilyen, ILYEN eseményen! Nem a 4 fal között, hanem ott kurválkodik a Kossuth téren. Nem illendő. De nem várhatok tőle többet, ő nem okos és fogalma sincs, hogyan kell viselkedni. De legalább még magának is ellentmondott, merthogy neki NŐKÉNT DÁMANYEREGBEN kéne ülnie. Kivéve, ha drag queenek a dadusok segítségével átműtötték férfivé az oviban. Vagy nővé, ez még nem tisztázott. Nevetséges az a fotó, az a nő, az a párt és felháborító az a viselkedés, amit a kivonulásukkal tanúsítottak (meg minden megnyilvánulásuk). Mondjuk a fasznak se hiányoznak, ki is vonulhatnak végleg.

Hegedűs Zsoltról majd írnak mások. 😃❤️

Azt is nagyon szerettem, ahogy a beszéd végén összehívták az embereket a térre. Ez is gesztus. Gondolnak ránk. Remélem, elfelejteni sem fognak.

Na, szóval amióta először találkoztam a Tóthmajorral, azóta azt érzem, hogy nem politikusokat választottunk, hanem embereket. Nem érzem a távolságot, a különbséget köztünk. Remélem, ez is így marad.

Kicsit sírtam is, többször is.

Hosszú-hosszú hónapok, vajúdás, szenvedés, "mi lesz akkor" után MA megmondtam 2 vendégemnek is, hogy júniustól nem fognak tudni jönni hozzám, mert elértem a fizikai teljesítőképességem határára és 18:00 után már nem vállalok vendéget.

A végső döfést az adta meg, hogy néhány hete épp valamelyiküket masszíroztam és ez úgy odabaszta a vállam, hogy azóta sem jött rendbe. Évek óta tépem a számat, hogy ha mást nem is, legalább esténként 5-10 perc nyújtásnyi időt szánjanak már magukra, mert egyedül nem fogom tudni megoldani a problémáikat. Sosem titkolom, hogy a masszázs csak egy pontig visz, ott már csak szinten tart, kell bele a kedves vendég munkája is, mert másként nem lesz változás. (Az én masszázsom legalábbis ilyen.) Tehát az lett, hogy a karomat nem tudom 90 fokig úgy felemelni oldalra, hogy ne fájjon. Az utóbbi időben sokat jógázok, az segít, de amikor 19:30-kor végzek, már a faszomnak sincs kedve ehhez és a hétvége, meg a reggeli 15 percek nagyon kevesek ahhoz, hogy tényleg meggyógyítsam magam.

Na, deszóval úgy felbasztam magam azon, hogy úgy tűnik, én mások problémáiba és lustaságába akarok belerokkani, hogy eljutottam a végső elhatározásra.

Igen. Lehet, hogy nem én vagyok a világ legkeményebb masszőre, de nem baj. Viszont ha kizsigerelem magam a kemény vendégekkel késő este, senki mást nem fogok tudni megmasszírozni, márpedig én ebből élek. És az se fair, hogy van heti 2-4 esti vendégem, de annyira lerohadok tőlük, hogy a napi 5-6 vendégemet már nem tudom megfelelően megmasszírozni.

Sokáig azt gondoltam, micsoda szar alak vagyok, mások mennyit dolgoznak, én meg nem bírom, de azért már 6 éve dolgozom reggel 9től este fél8ig. És nem vagyok mások. Én én vagyok és akkor vagyok boldog és kiegyensúlyozott, lelkes, vidám, lendületes és kreatív, ha van időm pihenni és van életem a munkám mellett. Egyébként a mások közül az egyik púpos, a másik még annyira se tudja felemelni mindkét karját, mint én az egyiket, a harmadik két csípőprotézissel él. Hát nekem igazán nem kell eddig eljutnom, így is túltoltam.

Szóval lelkiztem magammal, aztán számot vetettem, láttam, hogy nem fogok éhenhalni és szar volt, mert kedvelem őket (szerencsére jobbára kedvelhető vendégeim vannak) de... haaaaaaaaa!

Most jut ám el a tudatomig!

Magamat választottam!

Magamat választottam!

Magamat választottam!

Ilyen se nagyon vót még az életemben...

Még lesz egy nagyon kellemetlen szakításom és ha belelendülök, lehet, hogy még egy, mert ő az idegrendszeremet zabálja fel.

És amúgy tegnap óta úgy néz ki, 1 biztos, de lehet, hogy 2 új vendégem is lesz. ❤️

17 éves korom óta védekezek fogamzásgátlóval, spirállal, majd újra tablettával a teherbeesés ellen, így valójában soha nem élhettem meg, milyen az, amikor a testem teljes természetességében működik és nagyon izgalmas figyelni, hogy mi történik benne és az elmémben ennek hatására.

Az ovulációt megelőző és követő események

Az első napon diszkrét szomorúság tört rám, hogy talán sosem fogok teherbe esni. A következő 3 napban a medencém tájékát fájdalom szorongatta, azt hittem, súlyosbodik az egyébként is fennálló, jógával szinten tartott csípőfájdalmam, de szerencsére nem ez volt a helyzet. A peteérés napján igencsak kívánós voltam, de fejben rendeztem le. Este romantikus képzelgésekkel ringattam magam álomba, majd ezekkel keltem. Most így, az utolsó napon van némi hiányérzetem, hogy ezt a romantikát csak a képzeletemben élhetem meg, de holnapra véget ér ez az időszak és várhatóan visszakapom a testem és lelkem nyugalmát és izgalmak nélkül folytathatom az életemet.

Bízom benne, hogy a továbbiakban is ilyen tudatosan fogom kezelni ezeket a napokat, hogy ne váljak a környék baszófantomjává, mert a tünetek ciklusról ciklusra erősebbek. 😃🙈

Ennek köszönhetően, amikor ma hazaértem, bár kicsit viaskodott bennem a megszokott fáradt lustaság, az éhség és a kívánás, végül mégis nekiálltam nokdelit keverni és szaggatni, hogy összetojásozhassam.

Nem szoktam főzni, de főleg nem hétköznap, így ez most egy igazi gondoskodó hőstett magamtól magamnak és plusz egy érv arra, hogy optimalizáljam a munkaidőmet.

megsértődött, mert meghallotta, hogy a húgom levénkurvázta, miközben a legújabb, általa kitalált feladatot végezték anyámmal. Itthon, a kertünkben.

Ennek megvan a maga előélete, mert amióta az eszemet tudom, az öregasszony mindenféle mondvacsinált ok miatt baszogat minket. Persze a nagyanyámmal üzenget, mert annyira azért nem bátor, hogy velünk beszélje meg a problémáit, de lehet, hogy csak nem tart minket érdemesnek arra, hogy szóba álljon velünk. Amikor a jobbos szomszéd kerítésére nádat tettem fel, hogy intimebb legyen a kertem, azt üzente, hogy feljelent, ha megpróbálom a mi közös kerítésünkre is feltenni. Nem próbált köztes megoldást találni, nem próbálta konstruktívan megbeszélni a dolgot, rögtön fenyegetőzött. Nekünk meg, természetesen, mindig mások diktáltak, mert nekünk mindig jól kellett viselkednünk, mert mitszólnakmások, úgyhogy a járda mellé ültettem szanitereket, tehát a teraszom intim, de a kertem felét nem tudom használni, mert akkor egymást kéne néznünk. És azért sem kívánok konfliktusba bocsátkozni vele, mert kinézem belőle, hogy megmérgezi az állatainkat. Nemrég kiderült, hogy nemcsak minket baszogat, hanem a másik szomszédját is és neki is tele van már vele a fasza.

Az öregasszony 80 és a halál között van, mi már nagyon várjuk, hogy elköltözzön egy kedves helyre és a családja eladja valakinek a házat, aki majd idebasz egy betonkerítést és így végre visszakaphassam a kertemet, a szomszédok meg a nyugalmukat. Pedig pont velünk, de leginkább velem kéne jóban lennie, hiszen én lakom hozzá a legközelebb, ha rosszul lesz vagy elesik vagy betörnek hozzá, csak én hallom meg az ordítást, mert a családom süket, mint az ágyú. Ebben a korban illene okosabban viselkedni. Szerintem. Mert sajnos én sem mindig hallok jól...

Na, de mindegy is, mert ma reggel az jutott eszembe, végre(!), hogy mi lenne, ha most már egyáltalán nem foglalkoznék vele. Annyi energiámat viszi el az, hogy gondolok rá és felbaszom magam rajta, hogy nem akarok neki ebből többet adni. Csak nem tudom, hogyan kell csinálni, mert állandóan hallom és látom őt és egyébként is be van költözködve a gondolataim közé.

Az egereknek nem esett bántódásuk, csak kinyitottam a padlás ajtaját és a macskák és nyestek számára egy pallót helyeztem a bejárathoz, hátha ettől az egerek kellemetlenül érzik majd magukat, és bedugtam a konnektorba egy ismerősömtől kapott ulthanagos eszközt is. A darazsak viszont meg fognak halni, ahogy a tavalyi kolónia is, melynek tagjai a fürdőszobai szellőzőn át jutottak be a lakásba. (Kurvára nem volt vicces.) De hogy ne unatkozzak nagyon, megjöttek a lóhangyák is.

Miért mindenki az én tetőmben akar lakni?! De bezzeg hozzájárulást senki nem akar adni. Ha esetleg bekopognának, hogy csá, Lámpi, becuccolnánk, mennyi lóvét adjunk, mik a szabályok, meg tudnánk beszélni a részleteket. De ez így egyértelműen illegális padlásfoglalás és mint olyan, tűrhetetlen. Én sem költözködök be szó nélkül a hangyabolyba vagy a méhkaptárba.