AɴɴᴀWᴏʟғʜᴀʀᴅ

De tudod, néha mégis elkap egy érzés, korai reggeleken, mikor csak merengek ki az ablakomon, rideg, magányos napokon, pont olyanokon, akiket melletted éltem át.

Olyankor hiányzol, mindig kicsit összetör az, hogy nem vagy mellettem, hogy sosem voltál. Hogy mindig is megvoltak a prioritásaid, én pedig nem voltam köztük, ráadásul a közelében sem éreztem magam.

Természetesnek kellene lennie, hogy nem vagy az életem része, gördülékenyen kéne mennie, nem kellene, hogy gondolatod akadály legyen a mindennapjaimban.

Pedig sokszor az, de szerencsére egyre kevesebbszer. Egyre erősebb vagyok, felnőttem, a magam lábára álltam, talán túl korán, de megtettem. Meg kellett tennem, miattad, de téged ez nem érdekel, ahogyan más sem, ami velem kapcsolatos.

De én még hiszek benne, titkon a lelkem mélyén mindig hinni fogok, képzeletemben látlak téged, kávézunk, vagy csak sétálunk, Te pedig figyelsz rám. Figyelsz rám, úgy ahogy sosem tetted, én pedig megnyugszom, hogy talán nem kell összetörnöm többet.

Csak várom, hogy én is hiányozzak..