world of imagination

2024. július 16.

Ekkor írtad nekem ezt az üzenetet.

Sokáig azt hittem, ez tényleg így is van. Aztán egyszer csak elmúlt a varázsa ennek a kincsnek. Elkezdtél kavicsokat keresgélni, mikor egy gyémántod is lehetett volna.

Egy ideje már nem érzem magam kincsnek.

Eltűnt a fényem, a varázsom. Az, amit mindenki szeretett bennem.

Egy unalmas, hétköznapi lánnyá váltam.

Már nem érzem magam különlegesnek. Nem érzem különlegesnek magam melletted.

Magányos vagyok. Egyedül érzem magam. Megalázottnak. Becsapottnak. Átvertnek. Hibásnak.

Hibásnak érzem magam abban, hogy minden hibádra és rossz döntésedre mentséget kerestem. Mindig megmagyaráztam magamnak, hogy miért okozol nekem fájdalmat, pedig ez egyáltalán nem volt rendben.

Hibásnak érzem magam abban, hogy hagytam, hogy a mindenemmé válj, ezáltal tőled függjön a fájdalmam, s boldogságom egyaránt.

Hibásnak érzem magam abban, hogy nem vettem észre, gyakran belebetegedett a lelkem ebbe a kapcsolatba, s a végén már azért tudtam keveset adni, mert előtte odaadtam mindenemet. Sokszor úgy, hogy meg sem érdemelted. Természetessé vált számodra valami, amiért más férfiak a két kezüket összetennék, hogy megkaphassák, neked szinte csak az öledbe hullott, mivel azt hittem, azzal, ha túlszeretlek majd nem akarsz többet.

Tévedtem. Tévedtem abban, hogy elég lehet, amit adok. Amint eltűnt a ragyogásom, úgy kezdett elmúlni a szerelem, az a varázs, az a különlegesség, ami a kapcsolatunkat jellemezte. Már nem csillogott a szemed, ha rám néztél. Már nem szerettél volna folyamat időt tölteni a társaságomban. Már nem igyekeztél kedveskedni nekem.

Egyszerűen csak elmúltunk. Néha csak feküdtünk egymás mellett, mint két idegen.