androgün popsibeütés

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,

nem számít mit, utána úgyis

eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután

magadhoz ölelj bárkit-bármit,

kétéltű szörny, beteljesítve

bukásod fokozatait.

Hát hová lesz a szerelem, hová lesz?"

Hát mondd meg, mit tegyek?

Kézimunkázzak? Öljek?

Vagy szüljek gyermeket?

De mondd meg, mire szülném?

Hisz rohadt a világ.

Ki tudja, lesz-e párna,

tejbegríz, pólya, ágy.

Vagy mondd meg, hogy neveljem?

Legyen örökösöm?

Tőlem szívjon ilyesmit,

mint hit, erő, öröm?

Hisz mint rongyos, ócska zászló

lóg a lelkem testemen,

idestova letépik,

s maradok meztelen.

Hát engedd meg, hadd írjak,

még ha nem is tudok;

olyan tökéletesen

Én úgy igyekszem. Fölkelek. Én sűrű kávét készítek. Mert vannak még szokásaim, mint bárkinek.

Széles díványra kuporodva könyveimet lapozgatom. Én figyelek. És jobbkezem balvállamon, balvállamon.

Ott fent a dél vonul csapatban, itt bent a vatta-némaság, – mint vékony ing, a gondolat úgy vérzik át, úgy vérzik át.

*

Mint belső részét tengeri uborka üldözője arcába torlaszolta – megmenekültem és üres vagyok.

*

Tudod, mi a közöny? A föld kidőlt, megdermedt s összetört bazalt kérgén latolhatom: mekkora volt a fájdalom.

*

Jó, bevallom bűnös vagyok. – – – – – – – – – – – – – – Csak tudnám, mit követtem el, hogy ennyire bűnhődni kell. – – – – – – – – – – – – – – mert meg kell bűnhődnöd azért is, amit ellened elkövettek.

*

Egy patkány lakott beleimben, nem vettem észre, míg kirágta. Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel tátongok a lyukas világba.

*

Holnapra kelve mi vigasztal? Lábkörmömet bekenni lakkal.

*

Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen. Mért fáj az, ami nincs?

*

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, – csak már az emlék és valami vágy fogyó türelmem alján felderengtek.

Nem érdekel senkit hogy hogy vagy,