Lelkem

veled lehetek csak páros madár

         Amikor utoljára együtt voltunk, emlékszel még, biztos, részegféle hangulatokban boncolgattuk a szeretlek szó értelmét, a sétányon, ahol megálltál egy kerítésnél pisilni. Akkor vallottam be igazán először, hogy nem hiszem, hogy szeretsz, meghogy... ezt sosem hallod majd tőlem amíg nem gondolom igazán, amíg nem jön az csontvelőm mélyéről. Testemből. Szívemből. Lelkemből. Megálltál, megint ÚGY néztél rám, majd egy lépést előre tettél és megint megálltál, hogy megcsókolj. Sosem vallottam be, de egyébként furcsán csókolsz. Úgy csókolsz, hogy ha mindenki akivel már eddig, úgy csókolna meg, hogy be van kötve a szemem, egyedül a te csókod ismerném fel. Megbeszéltük ugye: szeretsz, de nem vagy szerelmes belém. De ugye én se beléd - mondtam akkor, kissebb nagyobb őszinteséggel, akkor legalábbis, ott abban a pillanatban azt éreztem vagy akartam érezni - szóval minden a legnagyobb rendben.          Akkor nem mondtam el valamit. Ami azt illeti nem csak azért, mert hirtelen témaváltás következett a "mi dolgunk" lezárása után és nem lett volna rá alkalmam. Nem is gond, hogy nem mondtam el. Mint tudjunk azon az estén az én számon is kicsúszott valami "szeretlek" féle közhely... ami mondjuk még mindig nem múlta felül az első találkozásunk utáni búcsúdat, amikor a szemembe súgtad: "Bármi lesz is, én mindig szeretni foglak". Akkor nem értettem, ma már igen. Olyan könnyedén szeretsz meg valakit, amilyen könnyedséggel magadat is szeretni tudod. Persze, azóta a mélysége is kiderült a szeretetednek.          Szavaltam már neked József Attilát, emlékszel biztos, akkor is nagyon mosolyogtál, úgy néztél, majd megcsókoltál. "Hogyha megszeretlek kopogtatás nelkül bejöhetsz hozzám. / De gondold meg jól: bántana ha azután sokáig elkerülnél."     Igazából, ezt J.A. már egész szépen megfogalmazta, ahhoz, hogy ne keljen elmagyaráznom neked. Egyszer, hogyha majd megszeretlek, nem fog kelleni bejelentenem. Szeretetem virágoskert. Gyöngédséget virágzik. Mélységet virágzik. Abban a pillanatban, ahogy megszeretlek világom rólad szól majd. És mivel a világom ÉN vagyok, attól a pillanattól lényembe költözöl. Ott leszel a bal kamrában, ahonnan a nagy vérkör indul és ellátja egész testemet. Ott leszel a Willis-gyűrűmben, ami ellátja agyi vérkeringésem. Ott leszel a reggeli kávém illatában. Ott leszel a szemem csillogásában, amikor tükörbe nézek. Ott leszel a magban, a fában, a kutyám dorombolásában, amikor megmoccan álmában. Ott leszel az esőcseppben, az éj fényében, a nap sötétjében.         Tudom, nem szereted a közhelyeket és sosem viselnéd el, ha ezeket a dolgokat mind a fejedhez vágnám- De ha megszeretlek, tényleg nem kell majd kopogtatnod. Nem kell kopogtatnod, mert már réges rég lényemben leszel.         Ezért, kérlek. Viseld majd büszkén szeretetem. Ne várd, ne sűrgesd, ne akard hallani. De, ha jön majd, fogadd be, fektesd tiszta ágyadba, vedkőztesd le, majd reggel vedd magadra őszinte meztelenségében. Koptathatod és koplaltathatod, üldözheted, elküldheted, megalázhatod. Mert ha egyszer hozzád költözött a szeretetem, lehet ott sír majd magzatpózban a sarokban, lehet kint marad és megtalálod a homlokodra esett első esőcseppben, de mindig ott lesz. Veled. Akkor is, ha én egy országhatárral odébb figyelem, hogy átment-e a határon. Végezetül: félig már szeretlek!