🥀

Belülről pusztít el a kétely.

Talán újra szenvedélyemmé válhat az írás, ha nem vesztegetem az időt a várakozással.

Úgy érzem, hogy kezd fogyó eszközzé válni a szeretet, amit viszonzatlanul adok neked...

Volt már rosszabb is, de ennyire kilátástalan még sosem.

Feladom. Már nem várok rád😔

Ha ki lépek egy forgalmas útra, az már rutin munka. Eddig mindig volt aki visszahúzzon. Ha egyedül megyek, már nem lesznek véletlenek.

A sors csapása egyszerre végelgyengülten összetörni és mégis a legerőssebbnek lenni, hogy tudd a részeg tesódat vonszolni... Bár eltűnhetnék úgy, hogy ne legyen szüksége rám senkinek.

Talán ha holnap felkelek azt fogom hinni hogy csak rémálom volt, hogy elvesztelek.

Úgy érzem, hogy el kell lökjek magamtól mindenkit, hogy amikor robbanok ne tudjak nagy kárt okozni, azokban akiket szeretek. 💔

Annyiszor megtehettem volna...

Meg akarok hozni egy olyan döntést aminek nincs is alapja és teljesen felesleges még belegondolni is, de mégis ezt a legnehezebb minden nap felvenni és cipelni.

Miért érzem azt, hogy sors szerű a találkozásunk? És mondd miért fáj, hogy te nem így gondolod?...

Minden ami egyszer fájt, minden nap újra megsebez, csak van az a seb ami begyógyul és van ami örökké tátong.

A legváratlanabb pillanatokban tör rám a fájdalom minden emlékkel és sérelemmel kéz a kézben.