InvisibleLines

Szeretnék egy tetoválógépet

rózsaszín markolattal,

mintha ettől kevésbé lenne komoly,

amit csinálok magammal.

18-as tűt kérek hozzá,

ne finomkodjunk,

nem díszíteni akarok,

hanem emlékezni.

Legyen vastag a vonal,

hogy messziről is látszódjon,

hol hibáztam el magam,

hol nem javítottam ki időben semmit.

Ne legyen árnyékolás,

a szégyen nem igényel átmenetet.

A bőr tudja a dolgát,

megtart mindent, amit rábízok.

Ha már nem tudok felejteni,

legalább legyen olvasható,

amit elrontottam.

Nem találkoztunk.

Csak a végtelen két széléről

egyszerre néztünk ugyanabba a csillagba.

Aztán valami átszakadt.

A távolság,

az idő,

a kimondhatatlan dolgok fala.

És ott álltunk egymásban,

mint két verssor,

amit ugyanaz a fájdalom írt meg.

Mintha már ismertük volna

egymás hallgatásait,

a szív repedéseit,

azokat a titkokat,

amiket még magunk elől is őrzünk.

Nem kellett név.

Nem kellett történet.

Nem kellett bizonyíték sem.

Csak az a különös érzés,

hogy a lelked emlékszik rám,

pedig az eszem szerint

sosem találkoztunk.

Mintha egy régi álom folytatása lennél,

egy félbehagyott mondat a múltból,

amit az élet most újra suttogni kezdett.

És bár a világ tovább rohant körülöttünk,

abban az egyetlen pillanatban

Mindig mérlegelek.

Mintha a szívem egy rozsdás serpenyő lenne,

amiben túl sok „mi lenne ha” serceg egyszerre.

Egyik oldalon te,

a másikon az a furcsa csend,

ami akkor jön,

amikor végre nem kell dönteni.

És én állok középen,

mint egy rosszul megírt kérdés,

amire nincs jó válasz

csak újabb változatok.

Unalmas már ez az örök bizonytalanság.

Hogy minden érzés mellé

oda kell tennem egy zárójelet,

egy halk „de mi van, ha mégsem”-et.

Szeretni akarok,

de nem tudom, hogyan kell úgy,

hogy ne gondoljam túl,

hogy ne bontsam darabokra

azt, ami talán csak egyszerűen jó lehetne.

Határozottnak lenni…

olyan távoli szó,

mint egy város,

ahova mindig elindulok,

de sosem érkezem meg.

És közben telik az idő,

a szívem meg csak ingázik

igen és nem között,

te és senki között,

vágy és félelem között.

És a legfárasztóbb nem is az,

hogy nem tudom, mit akarok…

hanem az,

Színesebbek lettek a réten a virágok

mintha eddig csak félig nyíltak volna ki

a felhők lassabban úsztak az égen

és végre volt idejük formát ölteni

világosabb lett a napkelte

nem csak fényt hozott, hanem valami meleget is

a naplemente pedig tovább maradt

mintha nem akarna olyan gyorsan eltűnni

édesebb lett az a túrórudi

pedig ugyanaz volt, mint mindig

mégis más lett minden falat

mintha emlékek helyett érzések ízét hordozná

hangosabbak lettek a madarak

vagy talán csak először hallottam őket igazán

és a kertben a tulipánok

nem csak szépek voltak, hanem éltek

minden ugyanaz maradt

és mégis minden megváltozott

mert jött valaki

csendben, észrevétlenül

és megtanított újra figyelni

ráébresztett arra,

hogy nem halt ki belőlem semmi

csak elfelejtettem használni

és attól a pillanattól

nem csak néztem a világot

A naplemente halkan rám nevet,

színekkel ír egy rövid üzenetet,

narancsba hajlik a félénk ég,

mintha azt mondaná: „maradj még.”

A fény puhán a dombra simul,

a nappal lassan elcsitul,

és ebben a csendes, szép percben

kicsit minden rendbe jön bennem.

A mezőn közben ott lépdelnek

mini szőrös kis tehenek,

puhák, komolyak, mégis furák,

mint élő, sétáló kis kabátok talán.

Néznek rám nagy, békés szemmel,

mintha tudnák, mit érzek éppen,

és ettől hirtelen nevetek

milyen kevés is elég nekem.

Egy szín az égen, egy lassú lépés,

egy puha állat, egy kis derűérzés,

nem kell több ehhez az estéhez,

csak hogy közel legyek a szépséghez.

Mert az öröm néha egészen kicsi,

nem hangos, nem akar több lenni,

csak ott van egy ilyen pillanatban

és észrevétlenül marad bennem halkan.

Egész életemben követett egy szörny,

látom a szemem sarkából, ahogy a hátamban liheg.

Megállok. Nem szaladok tovább.

Bevárom a szörnyet, ki egész életemben követett.

És most közelebb lép — a föld sem remeg,

csak bennem zúg fel minden eltemetett nesz.

A szeme sötét, de mégsem idegen,

mintha ezer éve bennem élne csendesen.

A torkom elszorul, de nem kiáltok már,

nincs hova futni, ez a végső határ.

Ő is megáll — nem támad, nem bánt,

csak tartja bennem a tükröt, mit rég nem láttam át.

Látom benne minden elfojtott hibám,

minden kimondatlan, elnémult imám.

Ő az, amit elástam mélyre magamban,

minden félelmem egyetlen alakban.

És akkor rájövök — nincs két külön test,

amitől rettegtem, az én magam lett.

Nem harcolok vele, nem győzni akarok,

csak hagyom végre, hogy részem maradjon.

És ahogy állunk, egymásba simulva,

a szörny lassan elcsendesül újra.

Nem tűnik el — de már nem is kerget,

Túl hamar lesz ismerős ez az egész.

Mintha már egyszer átéltem volna — talán nem is egyszer.

Mégis maradok.

Van bennem egy halk félelem, ami előre tudja a végét,

de van egy még halkabb remény, ami nem hajlandó elengedni.

Nem azért lépek közelebb, mert nem látom a jeleket,

hanem mert annyira szeretném, hogy most végre más legyen.

És amikor majd vége lesz,

nem török össze hangosan.

Csak csendben leülök,

és megint elkezdem összevarrni magam.

Egy kicsit lassabban, egy kicsit fáradtabban —

Egy ideje tudatosan kerülöm a kötődést bárki felé. Úgy érzem, már elégszer kellett újra és újra összevarrnom a szívemet.

Mégis mindig jön valaki. Valaki, akit bármennyire próbálsz is eltávolítani magadtól, úgy vonz magához, mint egy mágnes.

Eleinte ellenállsz. Győzködöd magad, hogy te jól vagy egyedül is, hogy nincs szükséged senkire. De a végén mindig az a kibaszott mágnes győz.

És amikor minden, ami jó volt, véget ér, újra nyúlhatsz a varrókészlethez ami mostanra már poros, de sosem marad használatlan.

Hibát hibára halmozunk,

hibásak csak mi vagyunk.

Lelkünk égett a tűztől mi bennünk élt,

hol van most, mi történt?

Azt hittem ez örök lesz,

bízhatok még a jövőben?

Nincs szenvedély, nincs parázs

és a szemben a vàgy, talán èn,

talán te vagy a hibás.

Mint két kisgyerek, úgy éltünk egymásért, nekem te voltál a fény, neked meg èn.

Most jönnek a ködös idők,

viharok és a szél,

Billegünk, de itt vagyunk,

Ugye összetartozunk?

Zűrben leszek védelem,

Imádlak, ó, élj velem,

Rajtad áll a sóhajunk,

Igazgatjuk holnapunk,

Karodban gyengélkedem,

Itt is reád éhezem.