Így már érthető, miért nem köszönt soha, de soha, amikor a gyerekeink -sajnálatos módon!- közösen jártak síoktatásra.

ma reggel arra ébredtem, hogy szar minden és így is maradt. mindezt azért, mert a konyhában találtam a fiúmat akinek elvileg már rég nem kellett volna ott lennie. és bazmeg már a terapeutám is azon az állásponton van, hogy nekem tényleg nagyon sokat kellene egyedül lennem. nem izolálom magam, nem vagyok depressziós hanem leszívnak az emberek! konkrétan úgy érzem, mintha maratont futottam volna egy-egy hosszabb nap után miközben szó sincs arról, hogy ne szeretném például a gyerekeimet egyszerűen csak én nem arra vagyok szavatolva, hogy napi maximum 4,5h-t legyek egyedül. nem akarok beszélgetni, nem akarok viselkedni, nem akarok érdeklődés mímelni vagy megértő lenni, nem akarom hogy mások rám nézzenek bazmeg és pár órája már nyári szünet van... nem tudom, hogy fogom visszapréselni magam a társadalomba vagy megpróbálom-e egyáltalán.

Általában már reggel hétre telítődöm a szeretteimmel. Mivel a négyből három előző életében kullancs volt és csak és kizárólag testmelegben szeretnek lenni, így ez egy elég nehéz pálya nekem, aki az életem első hónapjait egy inkubátorban töltöttem…

Atyég, azt a csodálatosan gyönyörű pofikát!! Bundás❤️

Atyaég, mennyire nagyon aranyos!!??!!