Próbálkozásokban

„Szerinted létezik igaz szerelem?” Kérdezed az oldaladra fordulva, és telefonodat gyengéden magad mellé teszed. A kijelző felvillan: 1 üzenet.

„Nem hiszem,” válaszolom, mire felvonod az egyik szemöldököd. „Vagyis, biztos valakinek létezik, de nem mindenkinek.” Folytatom gyorsan, titkon remélve, hogy további magyarázatom elég lesz, és hamarosan áttérünk egy másik témára.

De te makacs vagy és nem hagyod, hogy ilyen könnyen megússzam. Utállak.

„Ez hülyeség,” Jelented ki magabiztosan, hangod végig süvít a szobán és a gyomromba vág. A fájdalom pillanatnyi, de meghátrálásra kényszerít,és nem merek ellent mondani. Inkább csendben figyellek tovább és várom, hogy kifejtsd, miért gondolod így. Viszont hosszú másodpercekig nem mondasz semmit, csak hallgatsz, mintha arra számítanál, hogy nem sokára kitalálom, mit akarok mondani és reagálok. De nem fogok, és erre lassan te is rájössz, majd résnyire nyitod a szád, és halkan megszólalsz: „Mindenki számára létezik az igaz szerelem, csak valakinek nem adatik meg a lehetőség, hogy megtalálja.”

Ajkaim mosolyra húzódnak. Megvagy. „Pontosan. Mit érek vele, ha létezik számomra a nagy Ő és sose találom meg? Semmit. Csak égetőbb a tudat, hogy valahol kint sétál, éli az életét és boldog; nélkülem.”

Kék szemeid rám emeled, a halvány láng, ami mindig ott ég bennük most alább hagy és arcodra egyfajta szomorú kifejezés ereszkedik, akár egy fátyol. Hirtelen elszégyellem magam, amiért elrontottam a kedved és azonnal felállok, hogy az ágyhoz sietve, jóvátegyem előbbi szavaimat.

mikor azt mondtam gratulálok,

Elvesztél a fények között,

Tekinteted zavart, géphez kötött

Nem lát, csak mered előre,

Mert neki már nincs jövőre

Eltett álom, amit tovább hajt,

És küzd érte, hogy ne legyen baj,

Ha elfogy a levegő, amit ide letett,

Vannak olyan időszakok, amikor kicsit jobb. Nem tökéletes minden, nem felejtkezem el a hibákról, a hiány sem lüktet kevésbé a fülemben, de kicsit jobb. Ilyenkor nem gondolok arra, hogy mi hiányzik. Nem reménykedem abban, hogyha bátrabb lennék, már két lépéssel előrébb állnék, nem néznék többet hátra és minden egyszerűbb lenne. Ezek a napok nem tartanak sokáig.

Hamar megint ott találom magam, a kispadról szemlélve. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, hiába próbálkozom. Ellep a félelem és az aggódás tengere, egyre mélyebbre süllyedem és a felszín már annyira távolinak tűnik, hogy elfelejtek küzdeni. Nem tudom, hogy merre az előre, nem látom a fényt az alagút végén, csak hagyom, hogy az elmém elvonuljon egy kicsi, sötét helyre. Bezárkózom. Nem azért teszem, mert jó érzés. Nem azért választom ezt, mert könnyebb így. Nem akarok ilyen lenni. Szeretném hangosan megélni az életem, üvölteni és sikítani a világba, hogy fáj és magányos vagyok. Megkérni őket, hogy mondják el, mi a baj, miért érzek így, mikor okom nincs rá.

Két éve megpróbálkoztam a segítség kéréssel. Ott ültem a szakember előtt, elnyelt a kanapé, a szavak ráforrtak a torkomra. Erőlködtem, szólni akartam, de nem ment. A hangom suttogás lett és a szél elfújta mielőtt eljuthatott volna a füléig. Azt mondta, hogy nem látja értelmét a beszélgetéseknek, szerinte teljesen normális vagyok. Mosolyogtam, a szemeim pedig megteltek könnyel.

Normális vagyok. Akkor miért érzem ezt? Miért nem lát át rajtam? Az álcán? Miért nem látja, hogy sikítok, a saját bőröm alatt rohanok fel és alá?

Megköszöntem, és nem mentem többet. El akartam hinni, hogy igaza van. Elmagyaráztam magamnak, hogy nem azért nem kapok levegőt és ugrál a szívem a mellkasomban, mert betegesen rettegek. Meleg van. Most a front jön. Egyáltalán biztos érzed? Tényleg ott van? Nem lehet, hogy csak ki akarsz tűnni a tömegből? A tömegből, amibe bemenni se mersz, mert minden hamis és homályos, mintha egy hártya borult volna rá és csak nézed, de nem érted, hogy miért ilyen.

Megragadtam a magyarázkodásban. A kifogások rátapadtak a lábamra. Akár a piócák, mohón szívják belőlem az erőt, miközben egyre nagyobbak lesznek, én pedig egyre gyengébb. Talán ennél rosszabb nincs is. Jó lenne a tudatlanságba merülni, elfelejteni a gondolatokat, csak a semmit hallgatni órákon át. De a semmiben megszólalnak a hangok, és belesuttognak a fülembe.

- Nem fog sikerülni. Miért próbálkozol? Áltatod magad. Ez nem a valóság.

Egy éve ilyenkor még egy olyan lány miatt szenvedtem, aki megalázott, semmibe vett. Elhitette velem, hogy kevesebb vagyok, mert lánynak születtem, így nem érdemlem meg, hogy szeressen. Ő nem lesz miattam leszbikus, ez nem az ő élete.

Az ember azt hinné, hogy azért ennyi idő bőven elég arra, hogy feldolgozza és haladjon a magánéletével. De nem.

Nem tudok beszélni velük. Se élőben, se online.

Előtte az egész természetes volt, most pedig csak szenvedek minden szónál.

Nem tudok haladni. Nem tudok hátrálni, mert ott van. Nem tudok előre menni, mert visszarántanak a szavai.

Lépnem kell.