Filmszerész

Ez most szokatlanul hosszú lesz, de szerintem erősen kifejtős a sztori. Megérdemlitek, hogy az legyen. Amit most leírok, hetek óta érlelődik - akaratom ellenére, mert igazából mindegyik lefekvéskor az volt bennem, hogy reggelre vélhetően eltűnik a mocorgás bennem az ügyről. De nem tűnt el. Hanem egyre csak gondolkodtam és gondolkodtam rajta. Aztán ma döntöttem.

Úgyhogy közlöm veletek, hogy ez az oldal mostantól megváltozik. Jóval kevesebb posztot fogok csinálni, s azok is arról fognak szólni, hogy milyen publikációm vannak máshol, milyen filmklubos vetítések lesznek, mi lesz a rádióműsorokban (a Filmszerész pont ma is lesz, s utána kerül föl a többi epizód mellé a Spotify-ra, de az Uniszex is folytatódik hétfőnként a Klubrádióban), milyen egyéb projektekben veszek részt éppen. És ezekben a cuccokban - amíg van rám igény, s létezem -, reményeim szerint stabilan találkozhattok a véleményemmel. Mindenről, ami foglalkoztat. De az, ami eddig volt, s amiért ezt az oldalt szeretitek néhányan, nem lesz. Csak kvázi eseménynaptárként fogom használni a felületet. Igen, ahogy említettem is már sokszor - meg talán a tartalmakból is kiderül - grafomán állat vagyok, aki azzal együtt, hogy utálja a hangját és az arcát is, missziószerűen csinálja, amit csinál. Akkor is, ha nem ír, hanem dumál: népszerűsíti a filmeket (vagy bármit, ami tetszik neki), s igen, közéleti szerepet is vállal (magára), ha épp úgy jön ki a lépés.

És ráadásul még brutálisan szeretem is csinálni ezt az oldalt, amely követőinek nagyon sokat köszönhetek. Konkrétan a népszerűségemet. Ezért is volt az sokszor, hogy bejelentettem mindenféle szünetet a posztolásban, aztán ezeknek a pauzáknak a nagy részét még a legnagyobb egészségügyi krízisben sem tudtam betartani teljesen. Nincs mit tenni, én amolyan megrögzött yodaista vagyok, aki nagyon hisz abban, hogy valamit csináljunk, vagy ne - de ne szarakodjunk a próbálkozással. Ezért hát, ha valamit csinálok, akkor azt igyekszem a legmegszállottabb módon csinálni. Ameddig jól esik.

És ez az aktív facebookozás nem esik annyira jól egy ideje. Többszörösen összetettek az okok. Van az is, hogy borzalmasan sok időt töltök a posztokkal. Aki azt mondja nekem, hogy ezeknek köszönhetem, hogy már egy gyógyszertárba se tudok bemenni időnként úgy, hogy ne ismerjenek fel, szerintem abszolút jól mondja, de elment a Facebooktól a kedvem. Teljesen. Nem a kommentelők zavarnak, a kommentelők a 2020-as évekkel járnak, s szerintem egész jól moderálom az oldalamat - ti meg szerintem egész jó közönség és közösség vagytok ebből a szempontból is.

Egyfelől attól törtem meg, hogy ebből a Facebook-nak is köszönhető fene nagy sikerből tényleg nem lehet egzisztenciát felépíteni. És ezt nem is részletezném tovább. (Azt se, hogy ma mennyire tipikus itthon, hogy egy 40-es szellemi foglalkozású még el se tudta kezdeni építeni azt az egzisztenciát, nemhogy a kvázi gyarapodást.) De bevallom, még csak nem is ez a fő oka a döntésemnek, hisz nincsenek a fejemben nagy tervek arra vonatkozóan, hogy a meglévő dolgok mellett mit fogok csinálni még szakmailag. A YouTube-csatornával kapcsolatban rengeteg kétségem van - de mivel egy ideje mentálisan és fizikailag is igencsak kapaszkodom, leginkább energiám nincs belegondolni abba, hogyan is kéne videókat csinálni, s miről szóljanak, hogyan nézzenek ki, stb. Úgy érzem, rengeteget dolgozom (jó lenne, ha „csak" ezekből meg tudnék élni), és mivel fentebb említettem, hogy yodaista vagyok, ha lenne Youtube-sorozatom, az biztos, hogy nem venném félvállról. Szóval, ami itt volt, szép volt, de ennyi volt. Elfáradtam belé. 10 éve született az oldal. Elég volt. (A tévésorozatos toplistát majd egyszer befejezem és felteszem ide, de ne mostanában várjátok - elnézést kérek attól, akinek ez a lista fontos.)

Köszönök mindent, nagyon klassz követők vagytok, csodálnak titeket az országban. Szokták is nekem mondani, ha valahol szakmai helyen szóba kerül, hogy ez egy nagyon pofás kis burok, tele lelkes, rendes emberekkel.

Azért azt még ma is elég jó leírni, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb, pár lépés alatt kultikussá vált sorozatsikere a sakkról szól. Igen, a sakkról.

Anya Taylor-Joy belenézett a kamerába és szexivé varázsolta a sakkot. Oké, igen, a sakkrajongó Walter Tevis regénye remek alapanyag – na de A vezércsel, ha jól emlékszem, akkora siker volt, hogy még valamelyik hülye reality-ben is beszéltek róla, itt, Magyarországon. Az egyik szereplő valami olyasmit mondott, hogy „ja-ja, a sakkossorozat, azt adom”.

Szóval, azért ez a nézettség és népszerűség azért meglepő volt szerintem. De nagyon örültem neki, s én is elég gyorsan végigizgultam minden idők egyik legjobb minisorozatát. (Ami nyilván nem csak a sakkról szól, de hát mégiscsak sakkozókat néztünk összesen 6 óra és 37 percnyi játékidőben. Ezt szerintem nem lehet eléggé hangsúlyozni.)

Igazából bármelyik utazós Palin-szériát felrakhattam volna a listára – most az első önálló ilyen sorozatát emeltem ki, de vegyétek úgy, hogy az összesre értettem, hogy nagy kedvenc. Írtam is már ezekről párszor.

Egyébként érdekes a sztorija annak is, hogyan kezdte el a Monty Python egyik legendás tagja ezeket a produkciókat. Pontosabban: hogy miért. Volt egy BBC-sorozat, a Great Railway Journeys of the World, mindegyik résznek más volt a hostja. És olyan jó volt Palin a maga epizódjában, hogy az sok mindenkit elgondolkodtatott.

És jól döntött ez a sok mindenki. Imádom Michael Palin utazós cuccait. Érdeklődőek, végtelenül szellemesek – és nagyon viccesek. (Szinkronnal és eredeti nyelven is.)

Tudvalevő, hogy járt Magyarországon is.

Jó, ez trükkös sorozat, mert először mozifilm volt, aztán lett belőle tévészéria. Azért került föl a listára, mert szerintem nagyon jól áll neki a három (az európai változatban hat) részbe szedett és kibővített, majdnem ötórás játékidő.

Érdemes megpróbálni úgy megnézni, hogy az ember tart két epizód között valamennyi szünetet. Nagyon érdekesen működik.

Ajánlom.

Egyébként meg nyilván A tengeralattjáró az egyik legsokkolóbban zseniális film, amit valaha készítettek.

Ez egy trash-sorozat. Mármint annyira, amennyire a Ponyvaregény is tudja magáról, honnan erednek a gyökerei.

Egészen kiváló, őrült akciówestern-noir, dagadó muszklikkal, vastag szexizésekkel, és sok-sok perverzióval. Ráadásul itt ismertük meg Antony Starrt, aki aztán A Fiúkban azt is megmutatta, hogy tud NAGYON másmilyen is lenni, mint amilyen a Banshee-ben volt.

Annak idején gyanakodva kezdtem neki, de aztán már a főcímtől imádtam. (A Bosch: Örökség se rossz.)

Ezt írtam 2 éve, amikor Titus Welliver 60 éves volt:

„Olyan, de olyan tekintete van, hogy keresed magadon a célkeresztet. Bő 100 kredit szerepel a neve mellett, a legtöbb tévésorozat, s ezek közül kiemelkedik a Harry Bosch - A nyomozó, ami az egyik legjobb krimiszéria, amit valaha csináltak. Nem való mindenkinek, de akinek igen, annak nagyon. Irtózatosan bírom ezt a faszit, soha nem láttam élőben, ám azt tippelem, személyesen is meg lehet benne az, amivel megdelejez filmen. A hangja is durva."

Ne aggódjatok, lesznek még a listán muppetek. De külön helyezést érdemel a Muppet Show óvodája, a világ legnagyszerűbb pedagógiai céllal (is) készült gyerekműsora.

Igen, én ennél jobbat még nem láttam ebben a „fedezzük fel a világot együtt"-témakörben. Lehet, hogy nem is fogok.

1969 óta megy. Őrület. 4700 körüli epizóddal rendelkezik. A 2010-es évek közepéig 1 órásak voltak a részek - azóta 30 percesek. Magyarországon is vetítették, én is ott láttam először - azelőtt csak homályosan kapiskáltam valamit arról, hogy van egy ilyen műsor a messzi Ámerikában. A Muppet Show miatt sejtettem, mert azt ismertem és valahol hallottam, hogy van egy másik muppetes sorozat is. De sokat nem tudtam róla.

A Szezám utcába mi a 90-es években mehetünk be - hétvégén adta a Magyar Televízió, késő délelőtt/kora délután. Angolul, magyar felirattal. Bezony.

A Szezám utca csodálatos, csupaszív sorozat: a madár, Elmo, meg a többi zabálnivaló muppet nem véletlenül élt túl ennyi évtizedet. És a rajzolt animációk is nagyon jók. Valamint, csakúgy, mint a Muppet Show-ban, itt is sok száz (talán ezer) híres ember szerepelt/cameózott a hosszú-hosszú évek során.

És a Joan Ganz Cooney-Lloyd Morrisett-Jim Henson trió sorozata azért is nagyon fontos nekem, mert a hangulata komoly szerepet játszik abban, hogy szinte már fájdalmasan el szeretnék jutni végre New York-ba.

Az (amerikai) marketing-szakma krónikája nagyjából stabil, de érdekesen vívódó macsó-szemszögből. Az új évezred sorozat-boomjának egyik legönfejűbb, s ezért is okkal-joggal tisztelt produkciója.

Úgynevezett klasszikus.

Rengeteget dohányoznak benne. Ez önmagában még nem lenne érdem persze, de tényleg ott tartunk, hogy azzal semmi baj, ha valaki a filmen viszkivel öblít, de nehogy rágyújtson, mert fúj, az egészségtelen. Ám a Mad Men-ben nem azért cigiznek sokat, hogy bemutassanak a kornak, amely embere nézi a sorozatot, hanem egyszerűen azért, mert ha egy sorozat története a 60-as években indul, akkor így autentikus.

Az egész sorozat szuper-autentikus: a miliő perfekt, a karakterekben csak úgy pulzál a feszültség - a sztori meg egyszerre informatív és szórakoztató. És megállás nélkül provokatív. A Mad Men 7 évada hangsúlyosan mesél a reklám csinálóiról, annak célközönségéről. A manipulációról. A férfi-női viszonyok fojtott reménytelenségéről. A patriarchátusról és a feminizmus erősödéséről.

Cool, elmélyült és Jon Hamm. És Elisabeth Moss, Vincent Kartheiser, January Jones, Christina Hendricks, John Slattery

Robert Morse, Jared Harris. És a többiek.

És a Mad Men-é a tévétörténet egyik legklasszabb főcíme is.

Listát említettem a hó elején szülinapos Sarah Polley kapcsán a facebookon, de inkább jöjjön a széria, amelyben megismertük (listát majd kap jövőre).

A családi sorozat-specialista Kevin Sullivan leghíresebb, korszakos jelentőségű produkciójához közel 100 rész készült, s ezt az igencsak édes coming of age-süteményt 90-es években nálunk is tálcán kínálta a Magyar Televízió. Az érintett délutánokon milliók követték figyelemmel, hogyan illeszkedik be a cukiszöszi Sara Stanley Avonlea lakói közé a századelőn. Felicity, Hetty néni, Olivia, Felix, Alec, Janer, Cecily, Gus, Jasper... Ezek mind olyan karakternevek, amelyek több generációnak beégtek az agyába, s előhívnak egy így tán sosemvolt mesét az úgynevezett békeidőkről. Kanadából.

Valóban vastag rajta a cukormáz, amit persze meg kell zabálni, annyira jólesik. Ám alatta valódi történetek igazságai rejlenek regényes sorsú, ám hiteles emberekről - akiknek sokkal szebb ruháik voltak, mint nekünk.

Mr. Darcy akcióban! Bridget Jones felkészül.

Ez a sorozat szerintem magáért beszél nagyjából. 1995-ben készült, 6 részes. Tökéletes adaptáció. Kellemes, szellemes, jó benne lenni. Joe Wright 10 évvel későbbi moziváltozatát is szeretem, de ennek olyan jellemzően BBC-s letisztultsága van. Jól áll neki, hogy tévére készült. Simon Langton ügyesen megrendezte az epizódokat.

Nézzétek meg a főcímet. Finom holmikat mutogatnak benne.

Ez a sorozat is az: finom holmi.

19 óra 53 percnyi színtiszta politika.

Trónok harca sárkányok nélkül. Lehet belőle tanulni, az biztos - sok szinten. Az HBO hőskorszakának minőségileg kifejezetten sikeres koprodukciós eposza Julius Caesar-tól Antoniusig és Kleopátráig veszi át a római szitukat, nyersen és élvezetesen megformált karakterekkel, nem töménytelen, de hangsúlyos, s akkoriban - a kétezres évek közepén - szokatlanul durva erőszakkal, valamint számottevő erotikával. Vagyis az a bizonyos, szinte kanonizált kábelsorozat-recept lett itt vegyítve a történelmi filmek legvonzóbb tulajdonságaival. Néha talán száraz, de megindokolja azzal, hogy autentikus. A színészek nagyszerűek, példának okáért itt lett világszinten ismert az idény elhunyt Ray Stevenson.

Bruno Heller a második évad forgatókönyvének készítése közben értesült arról, hogy nem csinálhat harmadik évadot. Lezárta a sorozatot, de azért érezni, hogy lett volna ebben még sok.

Egy időben szó volt valami lezáró filmről, de szerintem abból nem lesz semmi.

De legyen!

Idris Elba, a hiperférfias főfelügyelő Londonban vonul-rohan morcosan és legalább annyira szexin.

Őrülteket igyekszik elkapni, s meglehetősen rákattan Ruth Wilson, aki nem kicsit van bedilizve, de pont ezért is vonzó. Nagyjából erről szól ez a dögös és érzékeny krimisorozat, s ez a nagyjából ennyi elég is ahhoz, hogy az egyik kedvencem legyen. 20 rész + egy nagyjátékfilm. A vége felé már nem annyira érdekfeszítő, mint előtte, de még azok az epizódok is bőven átlag felettiek.

Kemény és intelligens BBC-minőség az egyik legfaszább kortárs brit színésszel a címszerepben

A sorozat, amelyben 279-szer mondják, hogy cocksucker. És ebből elég sokszor Ian McShane mondja. Egyébként is minden idők legsárosabb, tehát innen nézve is legmocskosabb western-szériájáról van szó - szerintem tévére nem csináltak ennél jobbat, autentikusabbat.

Akkor készült, amikor az HBO-sorozatok sajátja volt a ráérős tempó: itt se cliffhangerekkel lövöldöznek, hanem erkölcsi-morális drámával, bestiális erőszakkitörésekkel. A Deadwoodban lett ismert Timothy Olyphant, Molly Parker és John Hawkes is, valamint egészen brutálisan jó a fent említett McShane és Powers Boothe is. Meg mindenki. David Milch három évadot készíthetett a sorozatból, 2019-ben kapott aztán egy lezáró filmet, ami elég lapos lett sajnos.

De az eredeti sorozat vastagon zseniális.

Nem rajongtam érte végig, de rossz sosem volt ez a sorozat. Kedvelem a kreátor, Jenji Kohan kajánul provokatív stílusát, s a Nancy ül a fűben után hatásos és okos börtön-dramedyt(!) készített Piper Kerman önéletrajzi regénye nyomán.

Csodálatosak a karakterek, elsöprő erejűek az alakítások. Jólesően játszik a széria azzal, hogy az egyik pillanatban nagyon viccesek a lányok, a másikban pengeéles a dráma. Az összes oldal bemutatása gondos, a flashback-szerkezet tartogat meglepetéseket. Az egyik első újhullámos feminista streaming-sorozat.

Amerikai narancs.

1979-es, francia–német–magyar–olasz. A magyar televíziózás egyik legkomolyabb koprodukciója. Verne-eposz. Kalandos-történelmi, rólunk szóló, nagyon romantikus. Kardozós, pátoszosan a távolba nézős. És az szokott róla először eszembe jutni, hogy milyen szép színei vannak. S igen, hogy milyen sudár benne Bujtor István.

És azért is tudott mutatós lenni, mert Kende János fényképezte. Jean-Pierre Decourt meg korrekt módon megrendezte.

Imádom a Sándor Mátyás zenéjét. Bert Grund jegyzi. Teljesen egyértelműen Morricone-nyúlás, de kit érdekel, ha működik.

A modern antológia-sorozatok egyik legkülönlegesebb produkciója. Pontosabban: franchise-za. Én lassan kaptam rá, de aztán nagyon. Nyilván itt szerettem meg Pedro Pascalt is.

A Narcos ízig-vérig annak a streaming-dömpingnek az egyik elsőgenerációs sikersorozata volt, amely meghatározta a következő évek (vagyis a jelen) trendjeit. Az egyik ilyen trend lett a korábban is létező, de most csúcson lévő true crime-őrület. Bár a Narcos dramatizált sorozat, a valóság (némileg fazonírozott) higgadt és szakmailag is kiváló tévésorozatosításával bizonyosan hatott a valós témákat feldolgozó streaming-produkciók alkotóira és nézettségükre. És gondoljunk csak bele, ma már ott tartunk, hogy ha jön egy új, igaz történet alapján készült széria, szinte biztos, hogy találunk a témában doksit is.

A Narcos volt az egyik első igazi Netflix-hit (ezért is élhet még élénk mémforrásként is), egy igazán remekül megírt és eljátszott macska-egér harc krónikája. Pontosabban több ilyen harc krónikája is, hiszen nem csak Pablo Escobart hajkurásszák benne, s mint általában, most sem mindig az a vadász, aki annak gondolja magát.

Az Escobaros szakasz után is láttam és kedveltem mindegyik részt, a mexikói leágazás se volt rossz (ugye az volt az a spinoff, amelynek előkészítése során meggyilkoltak egy helyszínkeresőt), azt is láttam végig. De az eredeti három évad az igazi.

Rögtön az első rész elkapott annak idején:

„Legutóbb az Easttowni rejtélyeknél éreztem ennyire vastagon, amikor elindult, hogy nemcsak az van, hogy van egy rejtély (ebben az esetben egy igaz történet), meg néhány sztár, aztán legyetek boldogok, kedves nézők - hanem meg van rendezve, ki van találva, oda van rakva. Minden egyes - de tényleg mindegyik! - másodperce. Colin Firth meg akkorát játszik, s olyan rétegezetten, hogy eszméletlen. És szuper a szinkron! Csankó Zoltán van olyan jó, mint az eredeti."

És a többi epizód is nagyon tetszett. A befejezés különösen zseniális szerintem.