Remegtem, sírtam, üvöltöttem. Mint négy hónapja is.

Aztán az üresség, néha sírás, de amúgy ridegség.

Semmi új.

Az zavar igazán, hogy amint tapasztalsz jobbat, sosem fogsz visszatérni hozzám.

Kellene, de mégsem jön. Pedig mások döntenek helyetted, nem te magad irányítod az életed. Haragudnom kéne. De csak csalódott vagyok. Ismét ott tartunk, hogy ennyit jelentettem neked: hogy más ki tud törölni az életedből.

Nem tud veled boldog lenni.

Nem tudod boldoggá tenni.

Meglátod, jobban lesz nélküled.

Teljes.

Meg kell ezt adni neki.

Amikben anno arról írtam, hogy túl vagyok rajta..

Pedig akkor még csak nem is szerettem igazán

Tőled

Gyengévé válni valakiért

Érted

Létezni sem tudni

Nélküled

Egy év kellett ahhoz, hogy miután mindent lezártunk, eljussak oda, hogy elfogadom.

Elfogadom, hogy nem keressük egymást. Megértem.

Elfogadom, hogy ha lehetőség van, nincs rám szükséged.

Elfogadom végre azt, hogy sosem lesz újra semmi, úgy, mint régen.

Elfogadom. És elbúcsúzom.

Barátaim elől elzárkózva, kedvtelenül, mogorván.

Immáron ok nélkül.

A kezemben tartom, szorítom.

A fejemben cikázik a gondolat, hogy tegyem már le, mégsem teszem.

Sokkal fontosabb dolgokat csinálhatnék, olyanokat, amiket korábban meghatározónak tartottam az életemben.

De folytatom.

Mintha az agyam nem tartaná kellően fontos információnak, hogy "TEDD MÁR LE AZT A ROHADT TELEFONT" és nem továbbítaná a testemnek.

Háború dúl az agyamban, de nincsenek érvek amellett, hogy nyomkodjam a készüléket.

De nem hagyom abba.

Szinte a mobilhoz láncolva érzi magát az elmém, fojtogatja a tehetetlenség, szenved, de túl gyenge ahhoz, hogy engedelmességre bírja a kezeimet.

Hogy mellette nem voltam boldog

És hogy melletted elég nehezen tudnék boldogtalan lenni

De persze, Te ezt nem veszed komolyan, és nem hiszed el.

Az a fontos.

És időbe telt mire felfogtam, hogy én is megbocsájtottam Neked. Fel sem tűnt, nem tudatosan történt, de megbocsájtottam és én is túl léptem. Nem kerestem magyarázatokat, okokat, csak egyszerűen elfogadtam és túlléptem rajtad.