Fight against the life...

(Classmate)

Elmegyünk két és fél hónap szünetre. Nem azért örülök, mert nincs iskola, hanem mert mostmár tudok foglalkozni azokkal az emberekkel akiket tényleg szeretek. Szinte senki nem fog hiányozni az osztálytársai közül. Ők nem értenek engem, én nem értem őket, abszolút nem vagyunk egy hullámhosszon. Jobb külön. Akik viszont tényleg számítanak, majd keresnek. Nem leszek többé pincsikutya, aki rohangál az állítólagos legjobb barátai után. Visszagondolva, borzalmasan szánalmas voltam. (Vagyok) Egyszerűbb egyedül ülni a padban, egyszerűbb egyedül ülni a folyosón egy könyvvel a kezemben, egyszerűbb nem foglalkozni senkivel, hiszen velem se foglalkozik senki. Szinte senki nem fog hiányozni a szünet alatt. Elérte körülöttem a világ, hogy ennyi idősen elkerüljek mindent, mindenkit, és utáljam az embereket. Azért milyen világ ez? És még én vagyok, aki reménykedve néz az ajtó felé, hátha az évzáró utáni forgatagban észrevesz, rám mosolyog, és int, hogy szia. De naiv vagyok. És nem tette. Elővette a telefonját, valakit felhívott, és szántszándékkal elkerült a tekintetével. Megforgatta bennem a kést, amit egy hónapja belém mártott. Az ok, amiért nem fogok soha többet ilyen baromságot csinálni magammal. Egyenlőre fel kell dolgoznom, hogy egyedül vagyok. Pont jókor jött ez a szünet. Rohadtul senki nem fog hiányozni. Je.