Megálltam egy pillanatra. A dolgok túlságosan felgyorsultak megfáradt elmém körül. Meg kell állnom. Megállok. Érzem, ahogy a halálos méreg egyre mélyebbre vájja magát ereim kacskaringós labirintusában és lassan eléri a végállomást. Fuldoklom a tehetetlenségtől. De hiszen én ezt mind tudtam. Tudtam, hogy nem teljes erőből kell beszaladni egy zsákutcába. És tudtam, hogy egy nagyon hosszú utcáról van szó, ahol néha-néha piros rózsák virágoznak, de a vége ugyanaz. Belefáradtam. Róttam a felesleges köröket. Én nem akartalak téged elengedni. Fogalmad sincs, mennyit küzdöttem érted az utóbbi időben. Két éve, hogy folyamatosan része vagyunk egymás unalmas életének. Néha fel-felbukkantunk egymásnak és éltük a tökéletes pillanatokat. Vajon emlékszel-e a napra, mikor először voltam nálatok? Tudtad, hogy kurvára elegem volt az életből és csak egy kis jóra vágytam. Te levezettél hozzám és hazavittél, mondván, hogy erre a napra hagyjak minden butaságot hátra és önző módon éljem meg a pillanatot. A pillanatot, amit te adtál meg nekem. Ma már keserű ízzel a számban gondolok vissza rá, de mégis az volt életem legszebb napja. Akkor először voltunk igazán egyedül kettesben. És abban a pillanatban én valóban éltem. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy miként fogtad közre remegő arcom, és miként szántottad végig az ujjaid az ajkaimon. Miként csókoltál meg először. Félve, de akarva. Szomorúan, de vágyakozva. És mikor azon a tökéletes estén elköszöntünk egymástól, fogalmam sem volt róla, hogy szinte hagylak kisétálni az életemből. Hiszen eltelt egy hét és mi nem beszéltünk. Tudom, hogy én rontottam el, én nem mentem utánad, én hagytalak elveszni a ködben. De eltelt egy hónap, és nekem őrületesen elkezdtél hiányozni. Miért mentél el? Miért nem küzdöttél értem? Miért nem világítottál rá, hogy te voltál az, akire szükségem volt? El voltam veszve, te is tudod. Rád lett volna szükségem, hogy felkarolj, hogy adj okot hinnem. Eltelt három hónap, elköltöztünk két külön városba, messze egymástól. Nem tőled tudom, az egyik közös ismerősünk mesélte. Egyik este nagyon berúgtam és én rád gondoltam. Tudom, nem lett volna szabad, hogy befúrd magad ködös gondolataim közé, de az olcsó vörösbor ereje határozottabb volt, mint én. Visszagondoltam arra a napra, mikor utoljára láttalak. Miként elsétáltam mellőled, s mi idő alatt egyikünk sem tért vissza. Most pedig már fél év távlatából kezdek jól lenni. Vagyis egészen addig, míg meg nem látom rólad azt a képet, amin azzal a bájos, mégis szomorkás mosolyoddal vigyorogsz. Ezt valószínűleg más nem veszi észre rajtam kívül, de én már ismertelek annyira, hogy átlássak a hamis vásznon. Elkezdtem valamit érezni a mellkasom tájékán. Nem jó. Szúr. Fáj. Valaki segítsen, nem tudom ezt tovább csinálni. Segíts. Eltelt egy újabb hónap, és hidd el, hogy igyekeztem minél kevesebbet gondolni arra a képre és rád. Büszke vagyok magamra, mert bár még néha-néha eszembe jut, hogy érzem az égető hiányt, mégis jobban vagyok, mint gondolni mertem. A telefonomra pillantok, hogy megnézzem, mennyire van már késő egy újabb részhez az aktuális sorozatomból. És ledermedek. A neved, mint nyílzápor villan fel a sötét kijelzőn. Írtál nekem egy üzenetet, hogy tudni akarod, mi van velem, hogy hiányzik, hogy beszélj velem. Mit csináljak? Éppen kezdtem hozzászokni a fájdalomhoz, és most késszúrásként jönnek vissza az elszalasztott közös pillanataink, amik örökké csak buta elképzelt párbeszédekben történtek meg. És igen, beszélni kezdtünk. Nem, nem, nem. Nem csinálhatom ezt magammal újra és újra. Nem. Nem akarom magam ismét kitenni a kudarcnak. Azt mondod, hiányzom. Azt mondom, hiányzol. Azt mondod, akarsz engem, de nem lehetünk egymásék. Összetörök. Nem beszélünk. Eltelik két hónap. Már nem is gondolok rád annyit. Néha még visszaköszönsz pár szavamban, amiket tőled tanultam, és én elszomorodom, hiszen előidézik a hangodnak keserű emlékét, de amúgy jól vagyok. Nem mesélhetem el neked, de képzeld, az óceán túloldalára költözöm három teljes hónapa. Ha beszélnénk, most azt mondanád, hogy őrült és szeszélyes vagyok, de te pont ezt szereted bennem. És büszke is lennél rám, hogy végre az álmaimat követem, annak ellenére, hogy hiányoznék neked. De ezeket nem mondod, az én gépem pedig holnap hajnalban indul. Úgyhogy hát támaszod nélkül, de neved halvány gondolatával fedezem fel az új és ismeretlen világot. Eltelt egy újabb hónap és nekem időm sem volt gondolkodni. Annyi új tapasztalat és élmény ért, hogy már szinte az esti álmaim is inkább aludni térnek. Itt vagyok már a harmadik hónapja, éppen egy kis pihenésre szánom rá magam. Meghallgatok egy számot. Te vagy. A szöveg minden egyes betűje azért lett papírra vetve, hogy te megtaláld benne magad. Vad gyomorrúgásként jutsz az eszembe. Mi értelme volt az elmúlt negyed évnek? Mi értelme volt menekülnöm? Tőled akartam megszabadulni, ehelyett magammal hoztalak egy idegen helyre, ahol az egyetlen biztos pont a jelenléted. Holnap indul a gépem. Hazaértem. Hazaértem, mégsem érzem magam teljesen otthon, de a szeretteim öröme palástolja minden szomorúságom. Jól érzem magam, végre visszarázódtam a hétköznapokba. Pont ma van egy éve, hogy utoljára láttuk egymást. Egy éve, hogy rajtam hagytad égő csókod és lágy érintésed. De ezúttal nem hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, ettől már erősebb vagyok. Egy újabb hónapnak mondok búcsút, ami a te jelenléted nélkül is ugyanúgy eltelt. Ma este berúgtam. És írtam neked. Ötletem sincs, hogyan történt meg mindez. Miért, miért, miért? Miért ugrok az élesen elsült golyó elé? Még mindig hiányzol nekem, még mindig hiányzom neked. És beszélünk. És beszélünk, és beszélünk, és beszélünk. Következő héten felhívsz, hogy látni akarsz. A gyomromon ismerős idegesség lesz úrrá. Nem láttalak több mint egy éve. Én beszállok az autóba melléd, és ekkor meghallom a hangod, miként a nevemet ejted ki, és én újra és újra az eltévedt levegő után kapkodok. Most itt vagy mellettem. Hallom, ahogy beszélsz, megigéz, ahogy nézel. Mintha a kiesett idő soha nem történt volna meg. Miért beszélünk a múltról úgy, mintha nem fájt volna kurvára egyikünknek sem az elpocsékolt idő? Bárhova elmennék, ahol te vagy. Bármit megtennék, hogy ezt a mosolyt újra láthassam. Hazaviszel és megígéred, hogy írsz, amint hazaérsz. Én pedig rég nem érzett boldogságban fürdök, mert ha ez tényleg a valóság, nekem erre van szükségem. Meséltél magadról, a családodról, a kedvenc dolgaidról, minden apróságról, amit én tudni szeretnék rólad. A következő héten egyedül éreztem magam, mert üres volt a lakás, csak én voltam otthon. Nem akartál egyedül hagyni, így hát eljöttél hozzám. Csak néztük egymást. Én valami testen kívüli élményben voltam, mikor magadhoz húztál és gyengéden megöleltél. Szorosan hozzád bújtam a kanapén, miközben valami bugyuta sorozatot néztünk. És igen. Megcsókoltál. Először bizonytalanul, majd egyre felbátorodva. Istenem, ha egy pillanatra is fogalmad lenne, hogy mit is teszel velem. Minden büszkeségem eldobom, mikor veled vagyok. Rád néztem, és könnyes szemed fogadta értetlen szempárom. Megkérdeztem mi a baj, de te nem válaszoltál, csak magadhoz szorítottál és arcod nyakam hajlatába fúrtad. Ne csináld ezt, megijesztesz. Nem akarom, hogy neked bármi rossz legyen. Így hát anekdotázok a régi magunkról. Mikor az éjszaka közepén felhívtál, hogy minden rendben van-e velem, mert aggódsz értem, hiszen nem láttál egész nap. Vagy mikor kijöttél velem a mínusz fokokba sétálni, mert arra volt szükségem, hogy megfagyasszam az emésztő gondolataimat. Te ott voltál, mikor féltem vagy ideges voltam, és bátorítottál, hogy én igenis erős vagyok mindehhez. Ott voltál, mikor nem tudtam enni, és az éhhalál szélén leimádkoztál pár falat ételt a torkomon. Akkor is ott voltál, mikor este nem tudtam elaludni, csak hogy ne hagyj egyedül a gondolataimmal. Ott voltál mindig nekem, mikor szükségem volt rád. Aztán egyszer csak elidegenedtünk egymástól. Egyik nap még lelkesen meséltük egymás napját, a másik nap pedig veszélyes sebességgel kiszakadtunk egymás mindennapi rutinjából. És most egy év távlatából mégis itt fekszel mellettem. Nem lehet, hogy ennyi szenvedés hiábavaló legyen. Nem lehet, hogy nincs közös utunk ebben az életben. Most el kell, hogy engedjelek, mert már későre jár az idő, de egy utolsó csókot ellopsz tőlem, én pedig itt állok boldogsággal és szomorúsággal a szívemben. A következő napok szörnyen telnek. Nem látjuk egymást, de minden nap felhívsz, hogy hallhasd a hangom. Valami nincs rendben. Mintha nem is a te hangod lenne, mintha nem az az ember nézne vissza rám, akit én anno megismertem. Tele vagy fájdalommal és magánnyal. Szavaid átitatja valami méreg, ami az én érzéseimre is hatással van. Ismét találkozunk, és most is szebb minden, mint valaha. Hozzám bújsz, azt mondod, ne hagyjalak egyedül, azt mondod, szép vagyok, azt mondod ez most jó. Csókolsz, ölelsz, angyali tekintettel nézel rám. Én elhiszek neked mindent. Tudom, hogy amit most mutatsz magadból, az valós, hogy aki most vagy, az az igazi önmagad. Aztán ismét el kell menned, és kezdem érezni a ránk telepedő sötétséget. Telnek a napok és semmi mást nem adsz nekem, csak bizonytalanságot. Örökös tagadásban élsz. Megkértelek, hogy légy hozzám őszinte és ne játssz velem, mert azt tőled nem bírnám elviselni, abba beleroppannék. Bevallod, hogy nem vagy jól. Hogy önmagad árnyéka is megijeszt, hogy felemészt a magány. El sem tudod képzelni, hogy ezzel mennyi sebet okozol nekem. Hahó, akkor ki vagyok én neked? Én itt vagyok, hogy neked sose kelljen egyedül lenned, áldozatokat hozok érted, hogy neked mindig és mindenkor jó legyen. Odaadom neked a legjobb önmagam, csak hogy egy pillanatra is mosolyt csalhassak az arcodra. Olyan vagy, mint egy mágnes két pólusa, és sosem tudni, hogy éppen a pozitív vagy a negatív oldalad fordítod felém. Taszítasz vagy vonzol. Annyi fejfájást okoztál már nekem, annyi szívfájdalom van kettőnk neve mögött, hogy én egy újabb törést már nem bírnék túlélni. Én tényleg szeretlek. Tisztán és őszintén. Mindent megadnék neked azért, hogy boldog legyél, éppen ezért elfogadom azt is, ha nem én vagyok az az ember, aki kihozza belőled a legjobb énedet. Bár most azt mondod, senki nincs rád ilyen jó hatással, mint én, de tegnap még azt mondtad, hogyha elkezdenék komolyabban érezni irántad, akkor ne folytassuk ezt az egészet. Mitől félsz ennyire? Miért félsz érezni? Miért tagadod saját magad elől az érzéseket? Miért hagyod magadon eluralkodni a sötétséget? És mindeközben hagyod, hogy magam okoljam, mert nem érzem magam elégnek. És én szintén magam okolom amiatt, hogy képtelen vagyok téged hátrahagyni. Pedig tudom, hogy tovább kéne lépnem, hogy nem hagyhatok olyan embereket az életemben, akik megmérgezik minden egyes percemet. Fáj belátni ezt a gondolatot, és ami még jobban fáj, hogy minden indok ellenére, képtelen vagyok menni. Elmegyek hozzád. Magadhoz szorítasz, a világ összes csókját megadod nekem. Most boldog vagyok. Itt vagy, itt vagyok. Rajtam hagyod az illatod, ami minden egyes porcikámat az őrületbe kergeti. Látom, hogyan nézel rám, tudom azt, amitől menekülni próbálsz. Tagadásaid ellenére is tudom, hogy ilyenkor vagy a legőszintébb. De közben látom a szomorúságot is a tekinteted mögött, és a szívem nem viseli el ezt a tehetetlenséget. Megkérdezem, mi a baj. Te kikelsz önmagadból, hogy ne baszogassalak azért, amiért nincs jó kedved. Megijedek, hiszen nem láttalak még ilyennek. Én is megmondom, hogy sajnálom, ha az őszinte törődést te baszogatásnak veszed, máskor majd nem veszem figyelembe a szomorúságod. Azt mondtad, hazaviszel. Beültem melléd az autóba, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megfogtad a kezem, megsimogattad a combom, összekulcsoltad az ujjainkat. Tudom, hogy ez nálad egy ’ne haragudj rám’ akar lenni, úgyhogy nyugtázom. Meg hát az érintésedre túlságosan szelíddé válok, és ezzel ismét magam taszítom csak a mélybe. Mielőtt elköszönünk, megcsókolsz. De nem nézel rám. Megkérem, hogy vezess óvatosan és hívj, ha hazaértél, mert aggódom érted. Túl feldúlt állapotban hagylak elmenni. A következő hetekben a bizonytalanságod határozott ellentmondásokba megy át. Ellentmondásos vagy saját magaddal kapcsolatban. Azt mondod, hiányzom neked, hogy szeretsz velem lenni és bárcsak mindig velem lehetnél, hisz ez minden, amire vágysz. De a másik pillanatban kulcsra zárod az érzéseidet és tagadod az egyértelműt. Fáj a fejem. Nem megy tovább. Ez már rég nem én vagyok. Hagyom magam lökdösni ide-oda, mint egy ócska kacatot, ami már senkinek nincs hasznára, mégis megtartják, mert szép emlékeket idéz fel, így hátha használható lesz még valamire. Szeretlek, igen. Minden faszság ellenére is azt érzem, hogy megadnék neked mindent. De nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki nem szereti saját magát annyira, hogy megadja magának az esélyt a boldogságra. Nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki hátráltat az életben. Te vagy az, akinek maga mögött kéne húznia. Ehelyett végig csak én fogtam a kezed és húztalak magam után, mint egy sérült kiskutyát, aki megmentésre szorul. Hát most én szorulok megmentésre, mert belefáradtam. Meg kell, hogy álljak. Belém juttattad a gyilkos mérgedet, amit nem tudok kiüríteni a szervezetemből. Bennem hagytad minden káros gondolatodat. Nem tudok megmozdulni, nem tudok tovább lépni. Nem tudlak hátrahagyni. Ennyi idő után, ennyi megélt fájdalom után sem tudom azt mondani, hogy nekünk vége. De már tudom, hogy nem ezt érdemlem. Nem adhatom valakinek oda mindezt a hatalmas szeretetet, aki ezt becsületlenül eldobja magától. És mégis folyton azon agyalok, hogyan tehetnék mindent jóvá benned. De jól ismerjük a mondást, miszerint nem tudunk megmenteni valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Szörnyen fáj. Segíts, kérlek. Adj egy határozott indokot, hogy távozzak, hogy örökre elsétáljak tőled. Mondd, hogy menjek, mert ha nem teszed meg, magamtól képtelen leszek elindulni. Ha valóban szeretsz engem, engedj el, segíts útra kelni, mert ebbe én beleőrülök. Felhívsz, hogy szükséged van rám. Gondolkodás nélkül autóba ülök és levezetek hozzád. Reszketsz a rémálmaidtól. Megijedsz a nem várt törődéstől, ismét ellöksz magadtól, mondván, hogy miért foglalkozom veled ennyit, mikor te nem úgy viselkedsz velem, ahogyan azt megérdemelném, és ezt én is tudom. Csak éppen a választ veszítettem el valahol. Tudod, hogy nem vagy elég jó hozzám, tudom, hogy nem vagy elég jó hozzám. Az isten szerelmére, miért csinálom ezt magammal?! Hogyan tudok valakit szeretni, aki ennyire fél kimutatni az érzéseit? Az eleje óta halálra voltunk ítélve. Ezt már az elején is tudtam. Kicsit több mint egy éve azt mondtam neked, hogy kettőnk ügye egy süllyedő hajó. Te azt felelted, hogy lehet, de még nem süllyedt el. Te voltál az, aki fogta a kezem és kitartottál mellettem, akármilyen rossz is voltam veled. Éppen ezért van az, hogy nem tudok nemet mondani neked. Nem hagyhatlak hátra, mikor tudom, hogy sérült vagy. De azt sem hagyhatom, hogy magamnak okozzak mély sebeket, mert szeretni nem így kell. Minden erőddel azon kéne lenned, hogy láthass engem, hogy megérinthess, hogy elmondd, mennyire sokat jelent neked a jelenlétem. Emlékszel, mikor először mentem hozzád és te azt mondtad, legyek önző? Ne haragudj rám, kérlek, de most önzőnek kell lennem. Túl sokáig tartottam ki, míg más már rég búcsút intett volna. Ne haragudj rám azért, mert merem ettől többre értékelni magam, mert merem feltételezni, hogy én is megérdemlem az odaadó és feltétel nélküli szerelmet. Ne haragudj rám, ha tovább sétálok, hiszen nem téged hagylak hátra, hanem magamat indulok megkeresni. Mert melletted én is elvesztem, és úgy érzem, azt a részem talán örökre magaddal vitted. El kell indulnom a gyógyulás útján, mert ha itt maradok, akkor olyan leszek, mint egy drogfüggő, akinek te jelented a díler szót. Kurvára fáj, mocskosul szenvedek, képtelen vagyok belegondolni, hogy soha többé nem érinthetem meg remegő ajkaidat. De annyi esélyünk lett volna a szépre, a mi hibánk, hogy nem tudtunk élni az eséllyel. Úgyhogy most kérlek, nézd el nekem, hogy többé nem hagyom magam befolyásolni csak azért, mert szeretlek. Mert mától már neked sem szabad mindent. Mától sokkal erősebb vagyok. Egészen addig, míg meg nem hallom a hangod.
