– Csoóri Sándor: A másik

– D. bácsi a szomszédból

– magyar népdal

– Jónás Tamás: Anyu, utoljára

– Kispál és a Borz: Többiektől

– Reményik Sándor: Egy sír nem temető Áprily Lajosnénak

– Psota Irén

Szülessünk egyszerű Glatternek Pesten. Édesanyánk, ikertestvérünk haljon e szülésbe bele. Tizenhárom évesen árvuljunk egészen el. Járjunk egyetemre - részben a numerus clausus okán is - Szegedre. Itt találjunk társakra végre. Találjunk zsidó származású katolikus pap példakép-professzort. Tanuljunk meg minden megtanulhatót. A névváltoztatást kérjük a szigorlat idején. „Védettség"-re hivatkozva csak a „Radnóczi"-t engedélyezze a hivatal. Mi használjuk azért is a zsidó nagyapa szülőhelynevét. A harmincas évek második felétől készüljünk a halálra szépen. Legyünk tökéletesek. Éljünk és írjunk hibátlanul. Ne nagyon írjunk újságot, nagyregényt, heti kritikát. Ne törődjünk többé semmi mással, csak azzal, hogy a dolgot tökélyre vigyük. A dolog nem az élet. Az nem érdekes. Csak egy fontos dolog van már, csak egy dolog van már: magyar költőnek lenni. Ahogy ez egyre nehezebb lesz, úgy legyen ez egyre magától értetődőbb. (...) A kicsiny dolgokat szeressük: a hitvest, a diót, a békét, az almafát. 1944 májusában vonuljunk be munkaszolgálatra. Harmadszorra is. Dolgozzunk a bori Heidenau-lágerben, ahol nincsen egyetlenegy francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb sem - kizárólag méla zsidó és lezsidózott magyar. Szedjünk sok szedret, csipkebogyót, írjunk szép, meg nem rezzenő, fegyelmezett betűkkel a kis füzetbe, hogy majd akkor is olvasható legyen, ha szétáztatja lapjait a sár, a vér, a testünk mindenféle nedve. Ilyenkor már ne nagyon javítgassunk. Elmosolyodhatunk egy pillanatra azon, milyen szép íróasztalt csináltattunk magunknak a Pozsonyi útra, aztán írjunk a tenyerünkben tartott fekete füzetbe tovább. (...) 1944 augusztusának végén induljunk meg „hazafelé". Hazafelé. Előtte, útközben, minden lehető alkalommal adjuk át verseink másolatát minden barátnak, ismerősnek - hátha megrongálódna, elkallódna a kis füzet. (...) Szenvedjünk el minden szenvedhetőt. (...) Nézzük - segíteni már nincs erőnk -, ahogy bajtársunk sírunkat megássa. Legyen rajtunk bricsesznadrág, világosszürke zakó, tépett viharkabát. Legyünk nyugodtak: megkerülünk.

— Mit gondolnak 4–7 éves gyerekek a szerelemről?

– Tóth Csilla: egyszerű vers