Péterfigyelő

Egyszerre akarok három mondatot mondani. Ezt nevezik hallgatásnak.

Ma az első kimondott szavam az volt, hogy igen. Fél 10-kor fölszóltak (szmájli), hogy alszom-e még, erre válaszoltam. Aztán még aludtam egy fél órát. Álmodtam is. Focimeccs és egy gól. Nekünk. De nem én rúgtam. Se játékos nem vagyok, se néző. Mintha én lettem volna a játék maga.

Éjjel van már. Minden idegen itt, még az autókat sem ismerem meg a hangjukról. A fényképedet néztem, és arra gondoltam, hogy ha van is túlvilág, és te vagy is még valamilyen módon, a molekulák már sosem állnak úgy össze, ahogy… Fáradt vagyok. Veszteségemet nem értem, elfogadom.  Próbálom ismételgetni, hogy meghaltál, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem, kínos volna, meghaltálmeghaltálmeghaltál.

Az idő múlásával egyre jobban hiányzik; halálához nem tudok hozzászólni, ebben a rossz tehetetlenségben nincs semmi abból az emelkedettségből, amit ez a szó-talanság fejezne ki, az, hogy ne volnának szavaim, hogy erre nem találtam szavakat – Istenem mi mindenre már! –, mintha egy szavakon túli világba kerültünk volna, fenséges, szótalan bércek közé, pedig semmi bérc, nem, főként semmi túl, éppenhogy innét, ő is innét, én is innét, csak ő meghalt, megfulladt a tüdeje, én meg nem tudok evvel mit kezdeni, és persze kezdeni evvel sosem lehet mit, de ez nem szokott zavarni, most meg zavar.

Egy nő (72)

Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.

Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz, ezt el is fogadom, mert ez a „nem” időt teremt, időt ad, új időt, amelyben immár más fény esik a dolgokra. Vagy másként. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Nem atyaként hallgatsz, jegesen, számonkérőn, hanem, mint a gyermek, várakozva, talán még biztatva is. Ha kérdezlek, hallgatsz. És ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz.